húsleves

A húslevesnek igen komoly, sorsunkra ható filozófiája van. Csodálatos étel, nálunk minden vasárnap az volt és a legszentebb dolgok közé tartozott. Olyasmi, ami bizonyosan megtörténik hétről-hétre ugyanúgy és ugyanabban az időben. Ha veszekedés volt otthon, anyám csak annyit mondott: megyek  felrakom a levest és nekilátott aprólékos gonddal tisztítani répát, zellert, darabolni a húst, pakolta nagyfazékba, hogy aztán délre (kóstolás, ízlelgetés nélkül) ott gőzölögjön asztalunkon,  amit békésen ültük körbe, mert addigra elforrtak indulataink is mint a leves habja.

Valami különös állandóságot és biztonságot jelentett, az összetartás szimbóluma volt, ma is ha haza megyek, elképzelhetetlen az ebéd nélküle. Anyám azt mondta, az élet is  olyan, akár a húsleves fedő alatt: sok minden együtt mozog, fortyog és a legfontosabb  tényező az idő, itt ugyanis nem szabad türelmetlennek lenni, mert a húslevest nem lehet elkapkodni, akár az életünket sem lehet elsietni. Ha minden összeállt, akkor a láng teszi dolgát.

Sajnos a húslevest ma már tasakban is árulják és tíz perc alatt elkészíthető. Sokunk élete is ilyen előre csomagolt, praktikus. De így milyen unalmas és egyhangú lehet? Instant élet. Hol marad a készülődés, az alkotás öröme a várakozás izgalma?

A húsleves békés, alázatos és tudja a dolgát: semmiképpen sem akar csirkepaprikás lenni, vagy akár gulyásleves. Hiába erőlködne. De vajon mi hányszor akarunk másmilyenek lenni? Ezért aztán sokszor kétségbeesetten próbálunk somlói galuskának, franciasalátának, paprikás krumplinak vagy bármi másnak látszani. Persze lelkünk mélyén tudjuk, hogy reménytelen. A húslevest azért szeretjük, mert húsleves akar lenni. A többieket meg azért, mert ők is olyanok szeretnének lenni, mint aminek valók és így finomak.

Címkék: húsleves