Gyári közösség

Most, hogy haza látogattam, eszembe jutott, annak idején milyen büszke voltam, amikor környezet órán a selypi ipari medencéről tanultunk. És persze nagyon emlékszem arra az intenzív életre is, ami akkoriban szemem előtt zajlott és aminek részese voltam.  Selypi Cukorgyár, Zsófia Malom, Eternit, Erőmű, petőfibányai és vörösmajori üzemsorok voltak a legismertebbek a környéken. Talán az azóta bezárt Cukorgyár hatása volt a legjelentősebb helyi munkaerő-megkötő hatása miatt és persze kampány idején rengeteg embernek adott munkát a környező településekről is, nem beszélve az általa generált kulturális és sportéletről.

A gyár 1890-ben kezdett működni és nem sokkal több, mint száz éven keresztül üzemelt. Közösségformáló szerepe vitathatatlan volt, ismertük egymást, szerettük vagy nem szerettük egymást, de a közös cél összetartott: a gyárnak minden körülmények között üzemelni kell, ezt mindnyájunk érdeke így kívánta. Emlékszem sokszor megtörtént, ha valaki nem ért oda időben a buszmegállóba, arra mindig vártunk néhány percet, ezért a félreértések elkerülése miatt előre bejelentettük a hiányzást. És hát voltak bizonyos alcsoportok, amelyek jobban összetartoztak, mint például a Nyersgyáriak, a Térmesterek, a Cukorfőzők és - amelybe én is tartoztam - a Rakodók. A kampány, amely jó esetben 3-4 hónapig is eltartott, igencsak összezárta az embereket, alkalmunk volt egymás megismerésére, létezett a szolidaritás és fejlődött a konfliktuskezelő képesség (ez utóbbi gyakran a kocsmákban, amely közül a Rubi és a Négycsöcsű volt a legjelentősebb). A közösség normái egyszerűek voltak és mindenki számára betarthatók, ez pedig a gyár követelményeinek megfelelni, működtetni és csak olyan szintű kihágásokat tolerált a közösség, amely ezt a célt nem tévesztette szem elől. A cukorgyár szociális biztonságot  adott, de legalább ilyen jelentős volt közösségi szerepe, amely összetartott, érzékennyé tett egymás irányába és védett az elmagányosodástól.

A gyár létezett, akár egy kis görög városállam, a rejtett zugaival, megfelelő hierarchiával, színes történetekkel és tulajdonképpen minden megtalálható volt a benne. Emlékszem egy idősebb úrra, aki ott helyben, a frissen lecsapolt cukorléből kotyvasztott pálinkát és gyakorlatilag egy non-stop működő kantint alakított ki a Nyersgyár egy kis zugában sokunk örömére. Szóval hatalmas társadalmi élet folyt, nagyon hasznos információk áramoltak, persze ezeket gyakorolni - a kapukon belül – csak akkor volt mód, ha a munka lehetővé tette. A gyáron kívüli élet szintén jelentős volt, fizetésnapok környékén nagyüzem zajlott a kocsmákban is, sok volt a közös program, az egymás ugratása, a viccelődés. És nem titok, de volt egy cinkos összekacsintás, hogy „ez a mi gyárunk” és bizony voltunk, akik az akkori kor normájának megfelelően néha szó szerint értelmeztük a szocialista célkitűzést, a közös tulajdon elveit.

Nagyon izgalmas élet zajlott akkoriban, a gyár köré egy színes, dinamikus életet élő közösség épült és olyan kapcsolati hálóként üzemelt, amely hatékonyan tudott segíteni a nagyobb egyéni-családi traumák tompításában is. Sajnos a gyár bezárásával szétbomlott ez a közösség, jómagam is elkerültem innen. Manapság a mindenfajta uniós pénzekkel támogatott mesterkélt közösségfejlesztő programok nem tudják kellőképpen pótolni a „gyárak köré” szerveződő valódi kisközösségeket, szóval nekem hiányzik az a régi összetartozás.

Címkék: cukorgyár