régi szép idők

Egyébként meg nálunk senki nem vásárolt cukrot, minek, hiszen ott volt a cukorgyár, akinek kellett vitt haza magának eleget. Nagy elosztó rendszerként működött a gyár, tulajdonképpen megelőzte a korát, mármint ami a kafitériákat illeti, csak itt a fehér arany volt a fizetésen felüli juttatás. Bele is buktak néhányan.  Aztán amikor meg a tárgyalásra került sor, nem volt egyszerű megállapítani az ellopott cukor hivatalos értékét, ugyanis azt senki sem tudta a bíróságon (azok is tőlünk vették feketén). A bíró, arra hivatkozott, hogy ő cukorbeteg és fogalma sincs, az ügyész arra, hogy a felesége szokott bevásárolni, az ügyvéd meg nem emlékezett, még körülbelülire sem. A szerencsétlen illető meg tényleg nem tudhatta, hiszen éppen nem boltból vásárolt, amikor rajtakapták. Végül a hatóság nagy nehezen körbetelefonált, de alig találtak olyan boltot a környéken ahol kristálycukor lett volna a raktáron, a végére már a fél falu nyomozta, de így is alig tudták megállapítani az értéket. Aztán csak kikerekedett az ítélet és legalább megtudhatta a falu is mennyibe kerül egy kiló cukor.

Ez a helyzet akkor szűnt meg, amikor Franciák megvásárolták az cukorgyárat és többek között lecserélték az egész portaszolgálatot. Mondtam is a haveromnak, itt nagy bajok lesznek hamarosan. Persze fogalmunk sem volt, hogy közben zajlik a rendszerváltás, nem nagyon néztünk tévét, inkább csak a kocsmában ücsörögtünk, terveztük a jövőt két sör és egy feles között. Most, hogy a Franciák átszervezik a gyárat, nekünk is meg kell tennünk az ellenlépéseket, határozott a kocsmai tanács. Azt azért mégsem hagyhatjuk, hogy járandóságunkat elvegyék, ez már kapitalizmus tényleg - vélekedtem én is. Valahogy így tört ránk a piacgazdaság, de akkor még egyikünk sem sejtette, hogy hamarosan sorra bezárják a cukorgyárakat és mi is szétszéledünk, szóval akkoriban a gyár létért aggódtam leginkább