Államinkubátor és valóság

Ősi érzés a biztonságra való vágyakozás. Sok mindenre képesek vagyunk, hogy az élet mind több területén stabilitást érjünk el: megtakarítunk, járulékot fizetünk (vagy elvonják) különböző biztosító pénztárakkal szerződünk és még számtalan módja létezik a "bebiztosításnak". Szorongató - talán mindenkiben felmerülő rémkép - hogy esetleg felborulhat a biztonsági terv, mert  megszűnik a munkahely, betegség, baleset történik,  vagy árvíz, földrengés pusztít, szóval valami olyan dolog, ami miatt feladni kényszerülünk megszokott életmódunkat. Kiszolgáltatottá válunk, már nem tudjuk tovább fizetni a számlákat, vagy nem kapunk színvonalas orvosi ellátást, táppénzt, vagy  a nyugdíjunk már semmire sem elég, talán nincs aki gondoskodjon rólunk  és még hosszan lehetne sorolni a félelmeket. Mindenesetre a  bizonytalanság nagyon kínzó életérzés, mindent megteszünk ellene, ám tökéletes biztonságot elérni lehetetlen.

Az állam pedig szigorú szülőként próbál gondoskodni rólunk: nyugdíjjárulékot, egészségbiztosítást szed be kötelező jelleggel és biztonsági rendszereket üzemel. Tudja, ha nem így tenne, valószínűleg sokan igyekeznének kibújni a kötelezettség alól, mert hátha meg lehet valahogy úszni, esetleg most jobb lenne az a kis pénz, amit talán, visszaoszt - ha ugyan visszaoszt - valamikor. Szóval akarjuk a biztonságot, de nem egyszerű, kell az útbaigazítás, a társadalmi szervezés és azért jó, ha ott van valaki, aki a fejünkre koppint, ha nem fizetünk megfelelően. Persze az állam sem csupán önzetlenül teszi mindezt, hanem, mert tudja, iszonyatos zűrzavart és káoszt okozna sokmillió bizonytalan élethelyzetben lévő állampolgár, akik öregen, betegen, pénztelenül jajgatnának, vagy lázadoznának szerteszét az országban. Akkor inkább megszervezi nekik az alapbiztonságot, amitől legalább befogják a  szájukat (azért van egy réteg, akit teljesen hidegen hagy az állam gondoskodása, vagyonuk alapján piaci alapon képesek megvásárolni a legmagasabb színvonalú szolgáltatást).

Redszerváltás előtt, a kádár korszak nagyon igyekezett, hogy megteremtse azt a biztonságot, amely az állampolgárokat elringatja, az államinkubátort, ahol nincsenek éhséglázadások, kiszámítható a jövő és bizonyos egészségügyi és szociálpolitikai alapszolgáltatások mindenki számára nyitottak (arra most nem térek ki, hogy milyen áron tette mindezt, milyen gazdaságpolitika működött és vajon mennyi kölcsönből volt képes finanszírozni ezt az  helyzetet). A kilencvenes években a társadalmi biztonságot szolgáltató rendszer  átalakulása hidegzuhanyként ért minket. Borult minden, a jövőkép kiszámíthatatlanná vált és a társadalom zömét  mindez felkészületlenül érte, a fejekben nem történt meg a rendszerváltás, mentálisan sem voltunk felkészülve rá. Ösztönösen a kádár korszak által megtanított technikákhoz nyúltunk, hiszen ezt ismertük, ebben voltunk jártasak, ebben volt társadalmi összekacsintás. Így az adócsalás, a rokkantosítás, a bliccelés, az Uniós és közpénzekkel való ügyeskedés csupán eszköz volt a túlélésre és persze sokaknál, a meggazdagodásra, de most nem róluk beszélek. Az egyszerű  átlagpolgárról, aki zsigerből adott választ egy krízis helyzetre és csak túlélni  akart mindenáron, mint amikor fuldokló kapaszkodik a mentőövbe. A biztonságra való vágyakozás elemi erővel mozgatja a társadalmat, pláne, amikor veszélyt szimatol. Jelenleg az ország kétharmada küzd és csupán biztonságos életet szeretne élni. Többnyire egyéni megoldásokban reménykedhet, apró trükkökel próbálkozik és igen indulatos érthető módon, hiszen, ami negyven évig bevált megoldás volt, az ma már megszűnőben, szorul a hurok és új technikákat, új válaszokat még alig ismer. Ebben a helyzetben persze, hogy intoleráns a társadalom zöme és összecsapnak az indulatok. Ha nincs egységes társadalmi biztonság, akkor megpróbál mindenki egyéni biztonságot kialakítani, aztán az egyénekből érdekcsoportok szerveződnek és más csoportokkal  kerülnek összeütközésbe. 

Bizonytalanabbá váltak a dolgok és ez különösen szokatlan egy olyan társadalom számára, amely negyven évig inkubátorban, mesterséges körülmények között élt. A politika legfőbb célkitűzése, most nem lehet más, mint a biztonság alapvető feltételeinek és struktúrájának megteremtése, egy olyan rendszer kialakítása, amely ötvözi az állam és az egyén felelősségvállalását. Tudom, hogy nem kevés feladat, de alapvető biztonságérzet nélkül minden csak szemfényvesztés. Ez a befogadás, az építkezés és a toleráns működés egyik alapfeltétele.