A kocsmáros és a dalai láma

Nem tudom van-e adat, hogy az utóbbi években mennyit költöttünk tanácsadásra és mindenféle tanulmányok elkészítésére. Szerintem horribilis az összeg. Azon töprengtem, ha az ország ennek ellenére is ilyen nehézséggel küzd, akkor milyen bajban lennénk, ha csak felét költöttük volna rá. Cinikusnak tűnhet, de megkockáztatom, lehet, hogy csak feleekkora gondokkal néznénk szembe.

Persze, hiszen nem a legmegfelelőbb szakembereket alkalmazták, de én tudnék javasolni bátran valakit, aki bölcsessége a dalai lámáéval vetekszik. A zagyvaszántói kocsmárosra gondolok, aki a nyolcvanas években volt a legfőbb tanácsadóm és szupervízorom, hozzájártam életvezetési tanácsadásra, meg a szokásos sör-rumért. Bölcs, de kevés beszédű ember volt, gyűrött fehér köpenyt viselt, amiben tényleg úgy nézett ki, mint egy pszichiáter, ráadásul bitang sokat keresett rajtunk, akik naponta pultot támasztva bonyolódtunk hasznos beszélgetésbe. Az intézményt méltán becéztük „dülöngélőnek”, ugyanis egy-egy hosszabbra sikeredett este után valóban szűknek bizonyult a járda. Volt neki egy kedves szavajárása, mert zárás előtt, miközben sűrűn tessékelt minket kifelé, úgymond elköszönésként ezt kurjongatta harsányan: na hazafelé, de aztán otthon is legyetek optimisták és dolgozzatok keményen!

A minap meglepődve hallottam, hogy a nálunk vendégeskedő dalai láma a Parlamentben majdnem ugyanezt tanácsolta nekünk, magyaroknak. A hasonlóság kapcsán nem tudom megkerülni a kérdést: netán ő is oda járt tudományért a szántói kocsmába?  Vagy pultosunk reinkarnálódott?