Cigányútra tévedtem

Hosszan töprengtem írjak-e róla. Már csontig lerágták, soha ennyi kutatás, szakértői anyag, tanulmány nem készült belőle és tengernyi illetékes szervezet, személy dolgozik az ügyön. Van romaügyi megbízott, kisebbségi önkormányzat, cigányügyi tárcaközi bizottság, romaügyi tanács, romaügyi államtitkár és rengeteg romaügyi szervezet. Még hosszan lehetne sorolni a listát, de inkább nem teszem. Azonban a minap olvasom, hogy még nincs döntés a fővárosi romaügyi megbízott személyéről. Megint egy újabb hivatal? Ez mitől lesz más, mint a többi volt?  Csak remélni tudom, hogy változni fog az a helyzet, amikor elég volt néhány divatos, de üres szlogenné vált jelszóval kampányolni, vagy tucatszám (persze horribilis összegért) tanulmányokat készíteni, vagy konferenciákat szervezni. Feneketlen kútba lapátolt pénz, elvesztegetett idő. Attól, hogy valakikre ráolvasunk néhány jelszót, mindenfajta kampányt szervezünk, nem változik alapvetően a helyzet. A frusztrációt, az indulatokat, amely a munkanélküliségből, az adósság felhalmozásból és a kilátástalan jövőből fakad, nem lehet az előzőekben felsorolt elemekkel megszüntetni.

Meghatározó élményeim vannak a nyolcvanas évekből, olyan vidéken éltünk, ahol jelentős számban laktak romák. Persze, hogy akadt probléma, de az inkább személyek közötti konfliktus és nem két közösség ellentéte volt. Bár sokan a Zagyvaparton apró házakban laktak, amit csak cigánytelepnek neveztünk, de némelyikük már építkezésbe kezdett a faluban és szakadt zsigulival jártak seftelni ki tudja hová, a gyárban is dolgoztak jó néhányan. Aztán a rendszerváltást követő munkanélküliség fokozatosan egy másik pályára állította a cigányügyet. A problémák csak halmozódtak, s vele együtt a feszültség.

A kilencvenes évek elején létrejött kormányzati válaszok, abban merültek ki, hogy érdekvédelmi szervezetek létrejöttét támogatták és mindenféle hivatalokat hoztak létre, az aktuális ellenzék meg tüntetéseket szervezett. Az idő azonban azt igazolta, hogy nincs feltétlen ok-okozati összefüggés az érdekvédő szervezetek mennyisége és a kiegyensúlyozott etnikai viszonyok között. Az a naív elképzelés, hogy komoly strukturális változtatások nélkül meg lehet úszni és tisztán ideológiák mentén lehet kezelni az ügyet, sajnos a mai napig él. Persze nem kétlem, hogy egy-egy tüntetés megszervezése is erőfeszítést igényel, de ettől még a felek nem kapnak segítséget a rájuk nehezedő gondokban. A két szélsőséges gondolkodás démonizálja egymást. Az egyik szerint a romabeilleszkedésért csupán a többségi társadalom felelős, a romák működése igazolható és erre megfelelő ideológiát gyártottak, a hozzávaló retorikával (megélhetési bűnözés, a másság elfogadása naiv kampányát stb.). A másik oldal persze a romák nyakába varrja az egészet és itt sem maradhat el az ideológia (cigánybűnözés, gárdák létrejötte stb.). Valóban ilyen fekete-fehér a történet? Valóban az egyik oldalról szép jelszevakkal, míg a másikról erőszakkal megoldható lenne a kérdés? Sajnos ezek az indulatok egymást gerjesztik, hiszen nemhogy előrelépés, de inkább a probléma kiszélesedése történt.

Olyan helyen lakom ma is, ahol többségben romák élnek. Megélt tapasztalataim következtében leszámoltam azzal a nyolcvanas évekbeli idealisztikus képpel, ezt fájdalmasan élem meg, ha harag nem is, de csalódás  van bennem. Az együttélési nehézségek miatt nem könnyen beszélek indulatmentesen, ám zavar a cigányellenes erőszakos megnyilvánulás, és zavar a cigányvédőügyi álságos szervezetek odabeszélése a partvonalról.    Értetlenül bámulom a szociális és a hatósági kérdések, a jogok és kötelességek tudatos, vagy naiv összemosását és az ezzel való manipulációt. Abban azonban biztos vagyok, hogy az integráció éhesen nem valósul meg, se itt, se másutt erre még nem volt példa. Szavakkal csitítani olyan embereket - legyenek romák, vagy nem romák - akik komoly hiányokat szenvednek, és anyagi bizonytalanságban léteznek, szinte lehetetlen feladat. Az hiszem, ideje észrevenni, hogy változtak az idők, mára kevesebb jelszó és több cselekvés szükséges, statisztikákkal, tanulmányokkal, hivatalokkal még  senki nem lakott jól.  Az oktatás megszervezése és munkahelyek létesítése - különösen a leszakadt régiókban - lehet csak a cél. Aztán jöhetnek a szép jelszavak.