Töltés mögött

Papp Ákos: Töltés mögött

Azon az estén nagyon fáradtnak érezte magát A nylon szatyorból kipakolni sem volt kedve, eltaposta a csikket és végigdobta magát az ágyon. Megint vizes minden – futott át az agyán, miközben magára terítette az ócska paplant. Feje alatt megigazította az összehajtogatott pulóvert és nem telt bele egy cigarettaszívásnyi idő, máris békésen hortyogott.

Csípős hajnali hideg ébresztette. Felkönyökölt, köhögni kezdett majd krákogva köpött maga mellé. A fű körülötte vizes volt a rászálló párás-ködtől. Még egyet köpött a másik oldalra is. Sóhajtva feltápászkodott és az ágya mögött lévő bozótos mögé botorkált vizelni.

A vasúti töltés mögött, egy kihalt gyár kerítésének a tövében lakott évek óta.

Rá kellene gyújtani - villant át az agyán, s nekiiramodott a buszmegálló irányába. Úgy volt, ahogyan számított rá: félig szívott csikkek hevertek a földön. Kiválogatta a neki tetsző darabokat, majd elindult nagy kerülővel vissza a töltés felé. Óvatosan lépegetett a hajnali derengésben, fejét leszegve bámult maga elé, hátha valamilyen aprópénzre bukkan a földön. A kocsma előtt állt meg. Bepillantott a maszatos üvegen át, majd benyitott az ajtón.

- No, mi kell Lajos? – mordult rá a kocsmáros kedvetlenül. Lajos, mert, hogy ez volt a neve, előhúzott a zsebéből egy szíj nélküli órát. A kocsmáros megforgatta a kezében a kínált portékát.

- Mid van még? – morogta.

- Itt nincs, de az ágyamnál sok minden van összegyűjtve! – vigyorodott el Lajos, megmutatva a két szemfoga között lévő ürességet. Metsző fogait még jó régen törte ki, amikor egy elinduló vonatról ugrott le. Kellett, mert senki sem szereti, ha a kalauz rendőri kísérettel lukasztja a jegyet. Pláne, ha nincs jegy, akkor ugorni kell.

A kocsmáros várakozóan nézett rá.

- Komolyan, haljak meg! – tette hozzá Lajos kérőn.

- Na, jó! - enyhült meg a kövér kocsmáros és elé lökte a gőzölgő kávét.

- De aztán találj ide! – kiáltott még utána.

Nem sokkal később Lajos ismét az utat rótta. Szerencsés nap lesz a mai – gondolta magában, miközben mélyeket szippantott a körmére égő cigarettából. Menet közben néhány kuka tetejét felemelte, belekukkantott, de látván hogy a szemeteskocsi megelőzte nem próbálkozott tovább. Lassan világosodni kezdett.

A töltés mögött szanaszét dobált szemét, lim-lom, mintegy képzeletbeli falat emelt az ágya köré. A jóérzésű polgároknak ez volt a végső határsáv. Itt élt Lajos évek óta. Megszokta már a mostoha körülményeket, hiszen annál a cigánycsaládnál sem volt jobb sora, aki legutóbb befogadta. No, de el is szökött tőlük! Itt legalább azt teheti amit akar. Leginkább kukázni szeretett. Módszeresen késő este, vagy kora hajnalban kutatta át a környék szemetesládáit. Olyan volt ő, mint a sűrű szövésű háló, minden hasznosítható dolog fennakadt rajta.

Abból élt, amit más kidobott.

Másik kedvelt időtöltése az újságlapozgatás volt. különösen a színes képregényeket szerette, ott gyűjtötte a heverő alatt mindenféle réz és alumínium hulladék között. Csak nézegette őket, a betűket nem ismerte. Írni is csak a nevét tanulta meg. Bár mostanában egyre inkább hiányát érezte az írás-olvasás tudományának, különösen mióta új barátját megismerte. Elő is kotorta a zsebéből azt a kis kemény papírt, amire mindenféle betűk és számok voltak rányomtatva. Egy gyűrött névjegykártyát szorongatott a kezében. Tudta, hogy a hajléktalanigazolvány mellé ezt is jó odaadni a rendőröknek, ha igazoltatják. Szerinte a kártya bűvös hatással volt rájuk. 

Pedig csak egy szociális munkás neve és címe volt rányomtatva a kis fehér lapra.

A segítővel alig néhány hónapja ismerték egymást. Lajos eleinte nem értette miért akar segíteni rajta testvére. Így nevezte el magában, ám, ha beszélgettek soha nem szólította annak. Még megharagudna rám – gondolta, ezért hát csak a keresztnevét mondta ki, hozzágondolva a titkos szót.

- Mit is mondott? – tűnődött el. – Hány megálló a villamossal?

Kicsit izgult, mert eddig mindig elkísérte őt, amikor az iratait intézték. Fénykép, személyi szám, igazolvány, TB kártya, és még sok érthetetlen dolog. Mennyi utánajárás, mennyi sorba állás!

A merengéséből egy tehervonat sikító kürtje riasztotta fel. Itt az idő indulni! Még egyszer ellenőrizte igazolványát és a teleírt lapot, amit a papírsütőbe is beledugott a testvére. Lajos csak így hívta a fénymásoló gépet, amióta meglátta.

Korán a hivatalba ért. Beállt a hosszú sor végére, a segély ügyében kellett várakoznia.

- Nem lenne rossz, ha adnának egy kis pénzt – gondolta.

Úgy beszélték meg, hogy a pénzért másnap, testvérével együtt mennek el. Persze, ha itt sikerrel jár. Ma valami munkaügyi papírokat kap, bár ez egy kissé zavaros volt előtte, nem értette mi szüksége van rá.

- Legmagasabb végzettsége? –szegezte neki a kérdést az ablak mögött ülő férfi.

- Tessék? – bámult el Lajos, miközben kipakolta az összes iratot a zsebéből. Legtetejére a névjegykártyát rakta.

A szemüveges hivatalnok a papírok között matatott félretolva a bűvös amulettet.

- Először a végzettségének megfelelő álláslehetőségek közül kell válogatnunk – nézte a számítógép monitorját.

Lajos izgatottan bámulta az elkoszolódott szélű névjegykártyát. Vajon észreveszi-e a szemüveges? A gép egy fejléces teleírt lapot lökött ki magából.

- Ezeket a címeket látogassa végig és igazoltassa is le őket! Ide egy aláírást kérek! – bökött ujjával a papír sarkára.

Lajos zavarodottságában az „L” helyett egy nagy kövér „B” betűt rajzolt. Bajos – írta le bizonytalanul. Nem tudván, hogy ez egyben válasz is a hivatalnok kéréseire.

Koradélután ért a töltés mögé. Ágyára feküdt és átadta magát az őszi nap bágyasztó simogatásának.  Hirtelen felült és előhúzta a heverő alatt lévő színes újságokat. Zsebéből kivette a munkaügyi címlistát és széthajtogatta. Érdeklődve nézte a különös irományt. Kár, hogy nincsenek rajta rajzok -  gondolta nagyot ásítva és becsúsztatta a „ Csodaország” című színes, képes gyermekmagazin lapjai közé.

(1996 december Hajszolt Hírlap 2. szám, Papp Ákos: Töltés mögött)