Csak túlélni valahogyan

Rendcsinálás folyik, de nagyon. Már túró Rudit sem érdemes lopni, mert lesittelnek azonnal, (ezért nagykorúak csak téliszalámit lopjanak).  Aztán aluljárókban, megállóhelyeken tilos a dohányzás, a BKV járatain rendőr és közterület felügyelő is ellenőrizhet, a csöviket kiterelték az aluljárókból, sőt néhol kukázniuk sem szabad. Nos, alapvetően rendpárti vagyok és látok is logikát néhány intézkedésben, bár néhol csóválom a fejem. Én annak vagyok  a híve, hogy a rendhatár inkább belülről jöjjön, ne pedig kívülről erőszakolják ránk. Ez sajnos nekem nem mindig sikerül, így aztán elfogadom, ha figyelmeztetnek: hol is a határ, mennyi az annyi. Viszont az un. túlélő pontokkal bajban vagyok. Soltész Miklós Úr leveléből kiderül, hogy a hajléktalanok számára túlélő pontokat készülnek kialakítani a nagyobb városokban. Budapesten már kettő működik. A pontos működéséről kevés az információ. Az, hogy lesz benne orvosi-szociális ellátás, fertőtlenítő fürdető és étkeztetés, ez nagyon helyes. Bár ez inkább egy magas szakmai színvonalú intézményre utal, nem pedig holmi alacsony küszöbű túlélő pontra. Ez jól hangzik nekem. Viszont Soltész államtitkár úr levelének ezen része elgondolkodtató.

"A szociális ellátások rendszerétől eltérően sajátosságként jelenik meg, hogy ezekben az intézmények a szabálysértési előállításra is alkalmasak, vagyis olyan hajléktalan emberek elhelyezése is megoldható, akik önszántukból nem kívánják igénybe venni a szolgáltatásokat. A túlélőpontok jellegükből adódóan nem szociális intézmények, hiszen azokban rendőrségi előállítás és a szolgáltatás igénybe vételére vonatkozó kötelezés nem valósítható meg."

Kettős érzés fogalmazódott meg bennem ezzel kapcsolatba. Egyrészről ellenállás, hogy micsoda, majd rendőri erőszakkal viszik be a csöviket ezekre a túlélő micsodákra? Már pedig, ha valaki kint akar maradni az legyen az ő dolga, meg a szociális segítőké, akik más eszközökkel próbálnak  majd segíteni. Hol van itt a szabadság jog? Másrészről meg az a dilemma, hogy van-e és milyen típusú felelősségünk van azon embertársaink felé, akik néha betegség, alkoholmámor, mentális leépülés stb miatt már nem képesek felelős döntést hozni saját sorsukat illetőleg. És ha nem avatkozunk be, akkor bizonyos esetekben, némelyek szemünk láttára fognak az utcán haldokolni. Ekkor bizony döntenünk kell. És itt jön a kétféle szabadságjog vitája.  Jogom van-e dönteni saját életemről akár az érdekem ellenében is?  Vagy dönthetnek-e mások az életemről az érdekemben, akár akaratom ellenére is?  Ez utóbbi mondjuk egy öngyilkossági kísérlet esetében nem is lehet kérdés. Telefon, jön a mentő és kórházba visznek. Vagy kérdés lehet az bárki számára, hogy segítsen egy villamoson hirtelen rosszul lévő embertársának? Persze, hogy nem. Még ugyanakkor egy földön húgyban fekvő, mámoros csövin simán átlépünk. Vajon mennyire van döntés helyzetben ez a szerencsétlen most, aktuálisan saját életével kapcsolatban? Szóval, bár csóválom a fejemet, mert ez az elképzelés, emlékezett  néhány hajdani, az elmúlt rendszerben működő intézkedésre, de mégsem állok ellenne reflexből.  A túlélni valahogyan kérdés esetében, amikor tényleg, konkrétan az életről van szó, akkor számomra a felhasználható eszközök tárháza sokkal szélesebb. Várom az elképzelés részleteit.