Kibeszéletlen dolgaink

Családomat szerencsére a Sors, vagy a Jóisten (ki miben hisz) megkímélte a XX. század nagy tragédiáitól, amikor ártatlan emberek millióit küldték vágóhídra, ilyen vagy olyan szélsőséges eszmék. Mivel nem tartozom semmilyen etnikai, vagy kisebbségi csoporthoz, üldöztetést sem szenvedhettünk ebből kifolyólag és - legalábbis ameddig visszaemlékezni tudunk - a családunkra nem volt jellemző a politizálás, sem egyik, sem  a másik oldalon. Kulák, vagy gróf felmenő nincs közöttünk és ezen okok miatt sem sem volt részünk sérelemben.  Bár nekem a 80-as éveben volt egy büntetésem a rendszert véletlenül kritizáló kocsmai mondataim miatt, de emögött politikai szándék nem volt, csak butaság, ám emiatt legalább van saját élményem arról, és nem csak beszámolókból tudom, milyen  is, amikor a diktatúra belendül. De nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy nincsenek génjeimben megélt családi tragédiák,  magam sem táplálok bosszút a személyemet ért jogtalan sérelem miatt. Felnőtt ember voltam, amikor igazából, tehát nem csak füllel, de szívvel is hallottam azokról a tragédiákról, amikor etnikai, vagy ideológiai alapon mészároltak le embereket. A megélt eseményeket, visszaemlékezések segítségével kezdtem belehelyezni történelmi medrükbe a magam laikus módján.  Érthetően a kommunista bűnökről tankönyvekben nem volt szó,  hiszen ez a kilencvenes évek előtt, csak torzítva, vagy egyáltalán nem jelenhetett meg. (Ebben határozottan azt gondolom, hogy van bőven pótolni valónk.) Viszont a holokauszt témájával is nehezen boldogultam, mert a tankönyvek vajon mit adhattak át erről annak idején? Volt Hitler a gonosz, meg Sztálin, a felszabadító, majd csak a tűrt és agyonhallgatott személy.

Aztán egy hozzám nagyon közelálló  zsidó családtörténetet, életérzést, lehetőségem  volt megismerni. Azért is hangsúlyozom a lehetőség kifejezést, mert hálás vagyok azért, hogy képes voltam érzelmileg is közel kerülni a dologhoz és megérteni, együtt érezni velük, átélni úgy, ahogyan ezt egy kívülálló megteheti, ha nyitott a szíve. Elborzasztottak és emberileg nagyon megérintettek azok az események. Ugyanakkor személyes ismeretségi körömben nincs ismerős, aki családját a másik diktatúra mészárolta volna le, olyanok vannak, akik börtönbüntetéssel, vagy internálással "megúszták" a dolgot. Viszont, most, az utóbbi években, amikor a kommunizmus bűncselekményeit kezdik kutatni, ezt is figyelemmel követem, pláne az emléknap kapcsán. Megráznak, megérintenek az ott hallott beszámolók.     

Ugrom egy kicsit. Nagyon hosszú folyam eredményeként derült fény a Katyni mészárlásra, amely során Sztálin személyes parancsára a kommunista megszállók tömegesen, alig néhány hét alatt végezték ki szinte az egész lengyel értelmiséget (ajánlott megnézni Andrzrej Vajda erről szóló filmjét). Mára ezt a mészárlást, bár nehezen, de az orosz fél is elismerte (idáig a fasisztáknak tulajdonították, én is így tanultam annak idején). A kommunista bűnök feltárása azért sem megy könnyen, hiszen a keleti blokk, így hazánk is majd 40 évig a kommunizmust építette és az ezzel kapcsolatos témák kibeszéletlenek maradtak. Viszont még most is nagy az ellenállás a téma megismerésével kapcsolatban, illetve sokan helytelenül mintegy versengésnek fogják fel: hogy vajon a fasiszták, vagy a kommunisták voltak gonoszabbak? Nyilván az érintett családok, akik valamely diktatúra áldozatai voltak, azon  vérengző ideológiai oldaltól tartanak leginkább, amely őket, illetve elődeiket támadta és fosztotta meg életüktől, méltóságuktól, szabadságuktól, amikor az indok leggyakrabban, etnikai, vagy ideológiai alapú, esetleg mindkettő együtt.

Tart a megemlékezés a kommunisták által elkövetett bűnök emléknapja okán. Minap  a rádióban a délvidéki  tömeggyilkosságról volt szó. Megrázó volt hallgatni a leszármazottakat, aki hasonlatosan, ahogyan ezt a Katyn című film remekül ábrázolta, érződött, hogy az utódok ott hordozzák magukban feldolgozatlanul ezt a drámát. A tömegsírokat most kezdik feltárni, az iratokat most kezdték el kutatni (eddig ezeket nem lehetett). Gesztus volt Szerbia  budapesti nagykövete, Dejan Sahovis beszéde a Terror Háza előtt, amely ha sok általánosságot tartalmazott, de részben elismerte ezeket az eseményeket. De mi is történt akkor? A történet előzménye az 1941-ben visszafoglalt bácskai területen elkövetett magyar katonai alakulatok vérengzése, amely során közel 4 ezer ártatlan  szerb és zsidó polgárt gyilkoltak meg. A vérengzés tetteseit, még a Horthy- rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták, sokukat 1943-ban kivégezték, illetve a háború után kiadták Jugoszláviának, ahol, mint háborús bűnösöket vonták felelősségre. Ezt a történelmi tényt, amely természetesen gyalázatos gaztett volt, már annak idején a középiskolában nagyon belénk verték.

Viszont, Katyinhoz hasonlóan, mára kezdik feltárni azt a magyar civil lakosság ellen elkövetett mészárlást, amely 1944 és 45 között történt, mintegy bosszúként a Titó féle szerb kommunista partizánok részéről. A megtorlások áldozatainak pontos száma nem ismert, de a mostani kutatások alapján, mintegy 30-35 ezer ártatlan civil személyt, közöttük gyerekeket, időseket, nőket és férfiakat mészároltak le, akik közös bűne az volt, hogy magyarok (a történelemtudomány, mára ez is, mint  etnikai tisztogatást tartja számon). A kutatások, visszaemlékezések a faji tisztogatás sok apró részletére fényt derítettek. Ezeket nem részletezem, de a nők csoportos megerőszakolása, a férfiak nemi szervének levágása, sőt karóba húzások, elevenen eltemetés, vagy a gazdaságosabb módszer amikor az áldozatokkal mély gödröket ásattak, abba terelték őket és kézigránátokat dobtak közéjük. Gyakori volt a kínzásokat követő csoportos legéppuskázás. 

Miért írok most erről? Hogy talán talán relativizáljam a másik oldal szenvedéseit?  És ha majd  a holokausztól írok, akkor mivel vádolnak majd? Célom mindenkor megemlékezni, arról, hogy ártatlan emberek pusztultak el. Jelenleg a másik oldalon lévő tragédiákról (lásd Katsyn, vagy Délvidék) még alig tudunk valamit. Miért nem hallottunk Katynról az elmúlt esztendőkig? Miért nem tudtunk a Titó féle kommunisták mészárlásáról? Sok-sok évnek kellet eltelni, hogy lassan fény derüljön ezekre a gaztettekre is.

A  politikai szembenállás egyik legnagyobb oka, hogy nálunk két diktatúra szedte egymásután az áldozatait, ezért is vagyunk társadalmilag megosztottak. Ha valaki, valamely oldal szenvedéséről ír, az reflexből gyanús a másik oldal számára, mert bizonyos róla, hogy a cél nem lehet más, mint az őket ért szenvedéseket leértékelni. Vita és a vetélkedés van, hogy kinek, melyik oldalnak a halottja értékesebb, ki volt a nagyobb hóhér. Közben pedig az ilyen-olyan módon kivégzett halottaink csak bámulnak nagy tágra nyílt szemeikkel értetlenül. Nemhogy közösen emlékeznénk, imádkoznánk az ártatlan áldozatokért. Az összefogás egyik lehetséges útja a közös gyász, nem pedig az élők vitája, vetélkedése.