Megbocsátás

Számomra sokáig idegen, nehezen érthető kifejezés volt a megbocsátás.  Őszintén megtenni gyakran lehetetlennek látszó feladat. Vagy ha kimondtam ilyen-olyan helyzetekben (bizony néha még önös érdekből is) belül nemigazán értettem mit is jelent valójában. Valahogy úgy voltam vele, mint Vronszkíj, aki meghajoltan, görnyedten "azt érezte, hogy valami magasabb számára el nem érhető van a világfelfogásában."  A regény olvasása óta hosszú idő telt el, szinte el is feledtem ezt a részt, de lassan-lassan újabb és újabb szintjeit fedeztem fel a megbocsátásnak. Aztán, talán mára megértettem Alekszej Alekszandrovicsot is, amikor  arra kéri Istent, hogy ne vegye el tőle a megbocsátás boldogságát.  Ó, szerencsétlen Anna Karenina, vajon mi lett volna jobb neked?

Lev Tolsztoj: Anna Karenina (részlet)

"Föl akart kelni, de Alekszej Alekszandrovics megfogta a kezét, s így szólt:

- Hallgasson végig, kérem, ennek meg kell történnie. El kell magyaráznom az érzéseimet, azokat, amelyek vezetnek és vezetni fognak, hogy tisztában legyen velem. Tudja, hogy elszántam magam a válásra, meg is indítottam. Nem titkolom, hogy amikor hozzáfogtam, haboztam, gyötrődtem; az a vágy sarkallt, beismerem, hogy megbosszuljam magamat önön és rajta is. Amikor a sürgönyt megkaptam, ugyanezzel az érzéssel jöttem ide; többet mondok: a halálát kívántam. De... - tűnődve elhallgatott, fölfedje-e neki vagy sem az érzéseit. - De megláttam és megbocsátottam. S a megbocsátás boldogsága megmutatta, mi a kötelességem. Ez a megbocsátás teljes. Oda akarom tartani a másik orcámat, odaadni az ingem, miután elvették a köpenyem; Istent csak arra kérem, hogy ne vegye el tőlem a megbocsátás boldogságát! - A szemében könny volt; tiszta, nyugodt pillantása meglepte Vronszkijt. - Íme a helyzetem. Sárba taposhat, a világ csúfjává tehet, én őt nem űzöm el, s egy szó szemrehányást nem teszek önnek - folytatta. - Az én kötelességem tisztán áll előttem; vele kell maradnom, és vele is maradok. Ha látni kívánja önt, majd értesítem, de most, úgy hiszem, jobb lesz, ha távozik.

Fölállt; a zokogás félbeszakította a szavát. Vronszkij is fölkelt, s meghajolva, görnyedten, a homloka alól pillantott rá. Nem értette, amit Alekszej Alekszandrovics érzett. De azt érezte, hogy valami magasabb, a számára el nem érhető van a világfelfogásában."