Óda a törvényhozóhoz

Azt hiszem, ez volt az első Illyés Gyula vers, amely olyan hatással volt rám, hogy középiskolás koromban képes voltam egy versmondó versenyen is elindulni (igaz, aztán soha többet nem csináltam ilyet). Akkoriban nagyon hadartam, de ez egyáltalán nem gátolt meg, hogy bár kissé sajátos módon, alig néhány perc alatt előadjam ez a korántsem rövid verset. Egyáltalán nem érdekelt a helyezés, csak el akartam mondani, mintegy világgá kürtölni valami számomra ismeretlen felfedezést, belső igazságérzést. A vers okozta öröm és az általa nyújtott felismerések elvarázsoltak, hatásuk alatt tartottak, tartanak mind a mai napig. Gondoltam, ha már ezerrel folyik a törvényalkotás a Parlamentben - bár a versben sokkal tágabb értelmezést nyer a törvény és a törvényalkotó fogalma - mindenesetre nem árt újra és újra átolvasni, ízlelgetni minden sorát, meghallani üzenetét.

Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz
A jubiláló Tersánszkynak
 
Úgy volna jó a törvény, úgy egyforma hatályu,
ha akként gyártódnánk, mi emberek,
akár a vályog, mit a vályu
billiószám is egyformára vet.
De hát ezt nem lehet.
Ahány szív, annyi akarat.
S rég nem vagyunk
csupán agyag s anyag!
 
Pontos leszek, mint mindig az iró,
ha a tudós költ s a biró.
 
Ez a mi új dalunk.
 
Törvényt, de elevent, tehát,
hogy ne csapódjunk folyton össze,
hogy részlet-igazát
kiki illessze a közösbe,
úgy mégis: emberek maradjunk,
ne vályog-vályu sarává meredjünk;
atomok, atom magvakként kerengjünk;
helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk.
 
A lét tegyen rendet, ne a halál!
 
Jogot tehát az árnyalatnak,
melyben a holnap rajza áll
s a kivételnek
mely holnapra talán szabály;
jogot – hogy hadd kisérletezzék –
a költőnek, a legfőbb kutatónak.
Mert semmivel nem kell nagyobb tehetség
s buzgalom meglelni a rák
ellenszerét,
gépbe fogni az atom erejét,
röpülni világűrön át,
mint megmutatni, amit a jövő
a szívben érlel,
mint fölfedni ibolyántúli fénnyel,
mi lesz holnap kötelező
közöttünk, emberek;
mi az, mi idegünkben közeleg!
 
Évmilliárdok távolából
évmilliárdok távolába.
 
Jogot a boncolóknak,
a kűlszin-, a fölhám-, a látszat-rombolóknak,
kik elválasztva percenként a rosszat
a jótól,
valamit folyvást rendbehoznak,
percenként fölmutatva, hogy mikortól
gyilkos a gyilkos,
tolvaj a tolvaj,
torz már a szép,
szép az imént torz,
a hős: pribék,
s ki az, aki elől megy
 
mert nincs szabadjegy
jól haladni a korral;
mert van, amikor – hány a példa! –
a néma szólal,
az iszkol, aki űz,
makulátlan a céda,
mocskos a szűz.
 
Nem minden alkotó ilyen, de
én őket, az így működőket,
a haladókat, s harcolókat
vallom – a terep-fölverőket –
példaképül! A holnap
felé ők jelzik az irányt!
Előttük jár, fönnen libegve
Hamlet, Karenin Anna, Bánk,
– megannyi tiszta láng
 
A homályt-üző ős Világ
nő, ha ők szólnak.
 
Üdvözlet, s hála hát
a törvény- és a fény-hozóknak,
 
kik – hol máglyán, hol gúnykacajon át –
– s elbukva is! – előretörnek
tán nem is tudva hova s mért
 
Így mondjunk hálát Tersánszky Jenőnek,
mi, akik látjuk, hova ért.
 
Az Igazért.
 
Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester! Építsd
hordozható csónakjaidat, törd fejed
ős-sipon, új bicikli-féken – szépítsd,
javítsd, akkor is, ha nem kell,
a részletet,
te, teljes ember!
ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat,
dolgozz soká még és vigadj
s ne is tudd – akárcsak a század –,
 
ki vagy!