Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!

Nagyon szeretem ezt a beszédet. Emlékszem, még gyermekkoromban hallottam, nagybátyám, aki kőműves volt, sokszor idézet belőle fejből, így aztán én megtanultam egy-egy részletét. Egy ideje érdekes módon ismét a fejemben motoszkál a beszéd, néhány sora mélyen érint és "szorítva hat keblemre". Bár csak a mai Parlamentben elhangzó beszédek tudnának így hatni rám. De nem. Az utóbbi évek felszólalásai közül sajnos semmire nem emlékszem. 

 

Kossuth beszéde a képviselőházban
kétszázezer katona és negyvenkétmillió forint megajánlásáról

Budapest, 1848. július 11.

(részlet)

Uraim! (Felkiáltások: Üljön le!) Engedelmet kérek, majd ha ki fogok fáradni. Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a Hazát, e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat keblemre. Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyengék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennük életerő, örök életre éledjenek. Uraim! Így áll e percben a nemzet önök kezében. És Isten kezükbe adta a mai határozattal a nemzet életét, de kezükbe adta a nemzet halálát is. Önök határozni fognak. De éppen, mert e perc ily nagyszerű, feltettem magamban, uraim, nem folyamodni az ékesszólás fegyveréhez. Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának oly érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: ez mindnyájunkkal közös. (Éljen!)………………………………………………………………….........................................................

 ..............................................................................................................................

 ..............................................................................................................................

…………………Ha ma mi vagyunk e nemzet miniszterei, holnap mások lehetnek, ez mindegy; a nemzet ezzel a minisztériummal vagy másikkal, kell hogy megmentse a hazát; de hogy akár ez a minisztérium, akár a másik megmenthesse, a nemzetnek erőt kell teremtenie. Azért minden balmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, midőn azt mondom, hogy adja meg a képviselőház a 200 000 főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését… (Nyáry Pál* felemelkedik helyéről, példáját az egész képviselőház követi, e szó: „Megadja!”, harsog az egész teremben. Szűnni nem akaró lelkesedés.) Uraim! Mit mondani akartam, az, hogy ne vegyék e kérést a minisztérium részéről olyannak, mintha maga iránt bizalmat kívánna szavaztatni; nem! A hazának megmentését akarta megszavaztatni – meg akartam kérni önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra, ha van egy kívánság, mely kielégítésre vár: szenvedjen még egy kissé e sajgó kebel, s várjon még egy kissé e kívánság – ne függesszük fel ezektől azt, hogy megmentsük a hazát. (Zajosan kitörő helyeslés.) Ezt akartam kérni, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben*, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni! (Szűnni nem akaró lelkesedés, helyeslés és éljenzés.)