Virágok beszélgetése

Régen csak nézni szerettem őket. Most már jobban értem azt is, ha beszélgetnek.

Sárközi György:
Virágok beszélgetése (1925)

– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolyongásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

– Egymás mellett és egymás ellen nyíltunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen,

– Egymás mellett és egymás ellen nyíltunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

(in: Angyalok harca)