Mi ez ha nem a Kegyelem?

Anyám befeküdt ugyan, aztán meggondolta és nem vállalta a kaparást, így reggel a kórházból sírva távozott, nem ölt meg engem. Már kisgyermek voltam, amikor beszakadt alattam a jég, de valahogy sikerült kimásznom. Néhány évvel később kerékpározás közben elgázoltak: eszméletvesztés, agyrázkódás, de két nap múlva már a kórházfolyosón vidáman sétáltam és ment tovább az élet. Aztán kezdő motorosként egyszer nagy sebességgel a csúszós úttesten felborultam, a motor összetört, de engem egy karcolás sem ért. Már Pesten laktam, amikor gyalog átfutottam az úttesten és szinte súrolta testemet egy száguldó autó, millimétereken múlt az életem. Egy mámoros téli estén legurultam az aluljáró lépcsőjén, az intenzív osztályon összetört koponyával, vakon, süketen ébredtem és nagyon csodálkozott mindenki, hogy túléltem, de végül helyrejöttem teljesen. Egy éjjel éreztem, hogy szorít a mellkasom, nincs levegő, de a mentő nem vitt el: azt mondták nyugi, ez csak pánik roham, erre én belső sugallattól vezetve éjszaka valahogy begyalogoltam, pontosabban beestem a kórházba, ott egyből az intenzívre fektettek, utólag elmondták csak perceken múlott az életem. Aztán évek alatt a mérhetetlen ital és mindenféle szerek százszor kinyírhattak volna, de hosszú ámokfutás után egyszer - amikor már végképp feladtam - oly váratlanul jött a szabadulás, már nem kell rombolom magam tovább. Meghalhattam volna még számtalanszor, de nem sorolom, mert itt vagyok, jól vagyok, élek és hálával csordultig tele. Hát nem csoda minden nap? Hibáim ellenére most is ajándékok árasztanak el, kapom csak úgy méltatlanul. Mi ez ha nem a Kegyelem?

(pá)

Címkék: spiritualitás