Gyógyulás és hit

Nem tudom kinek volt olyan élménye, amikor valami rettenetes bajtól szabadult és úgy érezte valósággal kegyelmet kap, hogy tovább létezzen, de már nem úgy, mint azelőtt, hanem valami csodálatos módon, amiről gyermekkorában legfeljebb a mesékben hallhatott. Nekem volt ilyen és soha sem gondoltam, hogy ehhez több nagy betegségen kell átesnem. Nyilván ezért is, de felépülésem során egyre többet foglalkozom a hit szerepével a gyógyulás folyamatában. Valószínűnek tartom és eddigi olvasmányaim azt támasztják alá, hogy az emberiség korai időszakában a gyógyulást isteni kegynek tekintették. A gyógyító emberek tulajdonképpen közvetítő szerepet játszottak a beteg és a közösség hite szerinti Isten(ek) között, de nevezhetjük Szellemnek, vagy Felsőbb Erőnek, nem az elnevezés a lényeg. A sámánok ugyan nem mellékesen, de csak kiegészítő tevékenységként végezték a gyakorlati gyógyító munkát, vagyis a folyamatban a hitet és a közösség erejét tekintették elsődleges tényezőnek. Ez egyfajta spirituális élethez való viszonyulás, vagy működésmód, amely minden résztvevőre – betegre, hozzátartozóra, gyógyítókra – egyaránt vonatkozott. Központi eleme a hit megélése, hogy a szereplők aktív közreműködésével, de Isten segítségével a gyógyulás bekövetkezhet. Ez a remény jóval többet jelentett, mint a hétköznapi hit (pl: önbizalom, vagy az orvosba vetett hit) mert ugyan láthatatlan Erőkhöz kapcsolódtak, de a hithez tartozó érzések és élmények határozták meg a lelkiállapotot, ez pedig nagyban segítette a gyógyulást, de adott esetben a halállal való szembenézést, annak elfogadását is. A végtelen Istenben bízni mégiscsak reménykeltőbb, mint véges önmagunkban reménykedni. Betegségem arra tanított, hogy tegyem, ami emberileg lehetséges, de volt egy szint, amikor átadtam magam egy Felsőbb Erőnek, rábízva arra sorsomat. Pontosabban ma már nem csak egy szint, hanem életforma, ami kitölti napjaim. Nekem ehhez hosszú utat kellett bejárnom, mélyre kellett jutnom, viszont életem egyik legszebb szakaszába vezetett. Ezt az élményt élik át felépülő szenvedélybetegek, ezt leginkább kegyelemként tudom meghatározni, amikor úgy érzik halálra ítéltek, de aztán valami titokzatos okból kegyelmet kapnak. Ennek hatására végtelen hálát érzel, ez olyan lelkiállapot, amit semmilyen tudatmódosító hatására sem tudtak elérni. A szenvedő ekkor felteszi a kérdést: miért ne történhetnének jó dolgok is velem? Ilyen amikor a hit megmérgezi az alkoholt és innentől nem esik jól egy korty ital sem. Még egy be nem tervezett infarktus sem olyan félelmetes, ha van hit, mert lehet tovább tartalmas életet élni, lehet gyógyulni és remélni. Úgy vélem minden betegség esetében a hit gyógyító szerepe felbecsülhetetlen. Az USA-ban a spiritualitás oktatása több orvostudományi egyetemen bevett gyakorlat. A holisztikus szemlélet része, hogy a beteg hitére vonatkozó kórelőzményt is fontosnak tartják, támogatják a vallási közösségi kapcsolatot és a hitéletet. A mai orvoslás reményeim szerint - úgy miközben az orvostechnika továbbfejlődik – de lélekben visszatér a gyökerekhez, ahhoz ami jó néhány ezer évvel ezelőtt jellemezte a közösségeket. Ahol a betegek, gyógyítók és hozzátartozók nem zárják ki a gyógyulás lehetőségei közül a hit szerepét. Úgy tapasztaltam, test és lélek, az égiekkel együtt alkot egységes egészt.

(Papp Ákos)