Pszichoterápia? Vagy Isten terápiája?

Az alkoholizmusból való gyógyulás egyik fő akadálya, hogy komoly ivászat mellett is fenntartható a normális élet látszata. Lehet inni több éven keresztül és ebből a kívülálló környezet semmit nem észlel. Így aztán az alkoholista életében látszólag még működnek a dolgok, mert van munka, biztosnak tűnő egzisztencia, gyakran körülveszi őt család és sokszor sikeres életet lát a külvilág, azonban már reménytelenül próbálja letenni a poharat, számtalan be nem tartott fogadkozás van az abbahagyással kapcsolatban. Néha egy-egy munkahelyi bulin ugyan kisebb botrányt okoz a viselkedése, de hát ki kell ereszteni a gőzt, gondolja a külső, jámbor környezet. Az alkoholista is ennek megfelelően viselkedik és roppant energiákat visz a látszat fenntartásába, gyakorlatilag kettős életet él, de folyamatos tagadásban van még saját magával szemben is. Sajnos a betegség velejárója ez a titkos életmód, így az alkohol évek alatt morzsolja fel az érintett személyt, de aztán egyre szaporodnak a családon belüli viták, veszekedések, többször bonyolódik olyan hazugságokba, amit maga is elhisz, vagy vehemensen letagad, hiszen ivászatának egyik fő oka a valóságtól való menekülés. Beindul a harag és a félelem érzetének szakasza, ami majd szinte végigkíséri az alkoholizálást. Permanens haragban áll a világgal, folyamatos vitákat generál, gyakran még a bárpult előtt is veszekedik magában. Hogy kire haragszik és kitől fél? Gyakorlatilag mindenkire, legyen az családtag, munkatárs, vagy intézmény, esetleg ideológia. Férfiak ugyan sokszor titkolják a félelmet és átváltják haragra, hiszen félni olyan nőies dolog, de valójában minden szenvedélybeteg fél megélni az életet, gyűlöli a múltat és retteg a jövőtől, csak éppen a jelenben nincs ott. Kialakul egy olyan cirkulációs folyamat, ami elkezdődik a bűntudattal, majd jön a leszokásra való vágyakozás, de ezt minden esetben felülmúlja az italra való vágy, aztán maga az italozás, végül a filmszakadás, ami alatt gyakori a botrányos viselkedés, hazudozás, kisebb lopások, esetleg más bűnesetek is. Ezek következtében mind gyakoribbá válik a szembesítés, komoly visszajelzéseket kap a családtagoktól, esetleg munkája szűnik meg, vagy váltogatja azt, egészségi állapota romlik és gyengülnek szociális kapcsolatai. Azonban még mindig nem tartja magát alkoholistának, olyan kifejezéseket használ ivászatára, mint pl: "nagyivó vagyok", "szeretek inni", úgy véli képes kontrollálni az ivást és nem gondolja betegségnek. Ez már a tagadás fázisa, amikor önmaga számára teóriákat gyárt, hogy miért és ki miatt is kell inni, ki a felelős jelenlegi élete miatt. Jó esetben előfordul, hogy orvosi ellátásba kerül, de gyakran a háziorvosok, sőt szakorvosok sem járnak el megfelelően, amikor arra biztatják, hogy nagyobb akaraterővel tegye le a poharat és ehhez kap gyógyszeres támogatást. Sajnos ez nem akaraterő kérdése. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy leginkább az orvosoknak kellene azt kommunikálniuk a beteg felé, hogy ez egy gyógyíthatatlan betegség, ami ugyan tünetmentessé tehető a nemivással, de a betegség élete végéig elkíséri. Azonban az orvostudomány beletesz apait és anyait, telenyomja gyógyszerekkel, elvonóhelyekre küldi, ami ugyan ideiglenesen hozhat megoldást, de sokszor történik visszaesés és gyakorivá válik a gyógyszerrel való visszaélés is. Az alkoholizmus gyakran mutat testi tüneteket és lehetnek személyiségben zavarok, de alapvetően én egy szellemi, spirituális betegségnek tartom. Gyógyításhoz legelőbb a világban kell elhelyezni magát a betegnek, a világhoz, beleértve a szellemvilágot, vagy ahogyan sok felépülő alkoholista nevezi, a Felsőbb Erőhöz való viszony tisztázása szükséges. Amíg nincs rendbe téve kapcsolata az általa elképzelt szellemvilággal, univerzummal, amíg nem aknázza ki az ebben rejlő lehetőségeket, addig nem tudja elhelyezni magát az őt körül vevő valóságos világban sem, így ebben lévő kapcsolatai nem működhetnek olajozottan. Olyan erőforrás felfedezésére, megismerésére és arra való ráhagyatkozásra van szükség, ami erősebb mint ami eddig mindig legyőzte őt, vagyis erősebb az alkoholnál. Jó példa erre az Anonim Alkoholisták közösségének felépülési programja, az un. 12 Lépés, ami egy spirituális felépülési módszer és konkrét gyakorlati útmutatást tartalmaz a józanság megtartásával és a kiegyensúlyozott élettel kapcsolatban. Azt hiszem ez a hit és a hozzá tartozó útmutató elv hiányzik a hagyományos értelembe vett pszichoterápia azon részéből, amikor ugyan kikerül az ital a történetből, de nincs helyette semmi támpont az addig alibi életet élő szenvedélybeteg számára és így gyakori a visszaesés. Természetesen orvosi kezelés és terápiák mellett is ki lehet gyógyulni, bár én nem sok ilyenről tudok, ha mellette nem volt valamilyen belső lelki élmény. Szenvedélybetegek esetében elkerülhetetlen a transzcendens világhoz való viszony tisztázása és az ezzel kapcsolatos lelki fundamentumok lerakása. Nevezhetjük ezt pszichoterápiának, én inkább maradok Thomas Keating és Tom S.-hez hasonlóan az Isten terápiája kifejezésnél. Azt hiszem nagyon sok teendő van előttünk az alkoholizmus megelőzése és gyógyítása területén, szükséges behozni új szempontokat is, amik nem feltétlenül orvosi megvilágításba helyezik ezt a nagyon súlyos, hanem a legsúlyosabb betegséget.

(Papp Ákos)