A csoda villamoson érkezett

Ha valaki azt mondja néhány évvel ezelőtt, miközben kínlódva kerestem kiutat félrecsúszott életemből, hogy ne aggódjak, mert csodák velem is történhetnek, akkor jó esetben kiröhögöm, de inkább dühösen elküldöm a francba. Életemnek abban a szakaszában egyre inkább a katasztrófa irányába haladtam. Összedőlni látszott minden, amit addig építettem, ugyan korábban is omladozott, de azokat még helyre tudtam tenni és látszólag működtek a dolgok, ám az alkohol, olyan mint a szú, egy darabig láthatatlan, azonban belül feltartózhatatlanul terjeszkedik, hogy aztán gyorsan összeomoljon az egész. Olyan fura, az utolsó néhány hét mintegy lassított felvételkén maradt meg bennem és ma is látom ahogyan reményvesztetten kóválygok a városban, villamosról villamosra szállok, miközben a műanyag flakonba öntött ócska vodkát kortyolgatom és belül már várom hogy vége legyen ennek az egész cirkusznak, amiben sem éli, de meghalni sem tudok már. Tűpontosan belém égett ez az időszak, amikor már ki tudja hányadik sikertelen elvonó után minden kétséget kizárva tudom és érzem, hogy vége a dalnak, elveszítettem ezt az élet nevezetű játékot. Ki tudja miért, de nagyon világossá vált bennem a vereség ténye, amit azelőtt csupán halvány körvonalaiban éreztem, most teljesen egyértelművé lett. Túl sok volt már a markáns visszajelzés környezetemtől, ami egyértelműsítette, hogy csődbe mentem az élet minden területén, kapcsoltaim nem működnek, munkám és pénzem alig van, egészségi állapotom vészhelyzetben. Gyakorlatilag szétcsúsztam kívül-belül, tűpontosan éreztem, hogy vége, nekem befellegzett, szlengesen szólva "lefőtt a kávé", amikor nincs tovább, vége a dalnak. Azt gondoltam ebben a lassított filmfelvételes időszakban, hogy történjen aminek ennyi év kín után történnie kell, csak érjen véget ez a szenvedés.

Szóval nem nagyon hittem, hogy velem bármi csoda akkor megtörténhet, az pedig hogy leállok, arra végkép nem láttam esélyt. Aztán nem pont akkor, nem pont ott és egyáltalán nem úgy jött a segítség, ahogy azt néha kába állapotomban elképzeltem, de egy nyár végi napon a csoda váratlanul villamoson érkezett meg hozzám. Abban az időben céltalanul utazgattam és mámoros tekintettel bámultam a lassan mozgó körutat, aztán talán a Blaha környékén valaki kiszúrt, odalépett mellém, miközben nagyokat kortyolgattam a flakonból és azt mondta ismerjük egymást valamelyik terápiából, kérdezte emlékszem-e rá. Én ugyan nem emlékeztem, de elhittem, akkor már nem voltam olyan helyzetben, hogy vitát nyissak bármi dolgokról. Tömören beszélt. Néhány szóban elmesélte, hogy ő leállt a piáról, de látja, hogy én nem vagyok jól, viszont van megoldás és egyszerű ez. Említett valami közösséget ami neki segített, én ugyan felét sem értettem miről beszélt, majd amilyen váratlanul érkezett, oly hamar távozott, talán a Király utcánál elköszönt, azt mondta most nagyon siet valahova, így papírfecnire írta a mobilszámát és kérte hívjam fel őt a héten, elkísér egy ilyen helyre. Néhány napig nézegettem a cetlit és töprengtem a helyzet abszurditásán, furának találtam, de teljesen illeszkedett abba a lassított filmfelvételbe, amit azokban a napokban éltem. Ugyan elgondolkodtatott, de felhívni nem volt erőm. Aztán a papírdarabka néhány nap után elkallódott, emlékszem ekkor arra gondoltam, biztosan így kell ennek lenni, történjen aminek történnie kell, úgy látszik ezt is el kellett veszítenem, talán véget ér minden nem sokára.

Én nem tudom mi az esélye annak, hogy egy közel 2 milliós városban néhány napon belül ismét találkozzak ezzel az emberrel, akivel egyébként előtte gyakorlatilag kapcsolatom nem volt, még nevét sem tudtam pontosan. Szóval ennek az esélyéről fogalmam sincs. Úgy vélem egy ilyen véletlenszerű találkozásnak a matematikai lehetősége igen csekély, azonban mégis megtörtént és a 32-esek tere környékén futottunk össze. "Véletlen" pont arra jártam, meg neki is véletlen éppen arra volt dolga...Gyorsan kamuzni akartam valamit szokás szerint, hogy miért is nem hívtam fel, de őt láthatólag ez nem izgatta, helyette azt mondta milyen szerencse, hogy találkoztunk ismét, mert egy olyan helyre megy, ahová olyanok járnak, mit ő, vagy én, vagyis akik ezen a poklon szintén átmentek, sokan közülük már régóta józanok, így magyarázta útközben és javasolta, hogy tartsak vele. Emlékszem nem kérdeztem semmit, csak mentem, már bármit hajlandó voltam megtenni. Abban az  önsegítő közösségben, mert az volt (a csoport hagyományai alapján nem írom ki hivatalos elnevezését, de személyes megkeresésre elmondom), abban az órában úgy éreztem, miközben hallgattam mások - a sorstársak - történeteit, hogy ezek rólam is szólnak. Éppen akkor kerültem oda, amikor kellett, ha csak egy nappal előbb érkezem, talán nem maradok, de ha egy nappal később, talán már nem élek. Szóval az utolsó pillanatban ültem be közéjük, nem hiszem hogy lett volna még más lépésem, valami Felsőbb Erő segítségemre jött, váratlan megérkezett a hit, nekem azóta nincs ital utáni vágy. Persze akkor még nem sejtettem, hogy ezzel elkezdődik életem legcsodálatosabb időszaka, de azt éreztem végre itt haza értem, van remény, lehetőség a felépülésre. Én innentől, ettől a pillanattól, kétséget kizárva elhiszem, hogy létezik csoda.

Úgy érzem egy tökéletes pontossággal megírt mestermű részese vagyok, tűpontosan rendeződtek a dolgok ebben az élet nevezetű játékban. A jó Isten csodálatosan készítette elő mostani életszakaszomat, egy percét sem kívánom másként, nem érkezhettem volna ide, ahol most tartok és minden alkatrészre szükség volt, minden pont oda került, ahol lennie kell. Nem az én érdemem, talán nem is voltam rá méltó, de így történt. Eltékozolt évek nyereménye ez. Végtelen hála van bennem és kétséget kizárva én Kegyelemként élem meg a lehetőséget, hogy változzak, amire naponta esélyt kapok. Lehetőségem volt elrontott dolgaimat jóvá tenni, újra építkezni és megismerni a belső békét. Azok a napok, már valóban olyanná váltak, mint egy lassított filmfelvétel és szerintem abszolút vannak csodák, fene sem tudja mikor, honnan és milyen módon jöhet segítség, de úgy hiszem akármilyen mélyponton is van az ember, reménykedhet, mert bármikor és nagyon sokféle módon érkezhet hozzá lehetőség a kiútra. Én rendkívül hálás vagyok, hogy élek, nekem csoda minden pillanat.

(pá)