Mit tegyen az ember ha nem alkoholista, csak hozzátartozó?

Az Al-Anon Családi Csoportok ereje a változásban

A címben feltett kérdésben a "csak" szócska kissé ugyan provokatív, de alkoholizmus kapcsán az a logikus vélekedés járja - és lássuk be nem is alaptalanul - hogy az egyetlen megoldókulcs, ha az érintett fél abbahagyja az ivást. Első hallásra tényleg egyértelműnek tűnik kinek kell változni, én azonban úgy vélem a helyzet ettől összetettebb. Mert mi van akkor - hiszen gyakori jelenség - ha nem sikerül a leszoktatás, vagy ha igen, de mégis megsínyli az átalakulást a család? És hol van a tűréshatár, meddig tartsunk ki az alkoholista mellett? Egyáltalán mit tud tenni a hozzátartozó, milyen eszközei vannak, ha alkoholistával él együtt és valójában kik szorulnak segítségre? Ezek a sokszor megválaszolatlan kérdések nyomják a családtagokat, miközben sokáig nagy igyekezettel próbálják elsimítani szenvedélybeteg társuk rombolását. Ebben a lelkiállapotban élni igen nehéz, ugyanúgy megoldhatatlan feladat, mint magának az alkoholbetegnek az élete. Szerintem az alkoholizmus családi betegség, hiszen hatása a családtagokra is kiterjed, életüket jelentősen befolyásolja. A benne lévők szerint nem csak az alkoholista járja a poklot, de a környezetében élőknek is kijut a szenvedés. A hozzátartozó ugyanúgy vívja elkeseredett küzdelmét, küzd saját démonjaival, társfüggőségével, szerepkonfliktusokkal, miközben megmentő vagy üldöző magatartásmintákat próbál alkalmazni, de akárcsak a szenvedélybeteg, ő sem éli saját életét. Az az eszelős gondolat élteti, hogy megmentheti az alkoholistát, képes megváltoztatni a másikat, közben magával, önmaga felismerésével, saját érzéseivel csak felületesen foglalkozik. A szenvedélybeteg pedig azt a reményt hajszolja, hogy egyszer majd ő is szociális ivóvá válik, mint bárki más. Reményvesztett küzdelem  a felek részéről, talán ugyanabban a csapdában vergődnek, ahol elvész minden realitás, ahol kialakul egy álomvilág, amiben a másik fél, a partner életét élhetik a szereplők. A hozzátartozó ugyanúgy szenved a múlt eseményei miatt és retteg a jövőtől, de közben nem éli a jelent, akárcsak szenvedélybeteg társa. Hazánkban az alkoholellenes programok - már ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről társadalmi szinten - igen kevés reményt adnak az alkoholistával együtt élő családtagok számára. Leginkább akkor figyelünk fel a hozzátartozókra, ha valami tragédia történik a családban, vagy ha egyszerűen tönkremegy a házasság a hosszú évek alatt. Az Al-Anon két tagjával beszélgettünk 2016. november 22-én a Mária rádió Tisztás című műsorában, a beszélgetés itt (0:17:15-től) hallható.

Most az egyik legfontosabb gondolatot szeretném kiemelni a 40 perces műsorból. A beszélgetőtársak elmondták, hogy az Al-Anon tagok számára a legfőbb cél, és tulajdonképpen az egyetlen kiút, hogy ráismerjenek személyiségükben rejlő hiányosságokra és képessé váljanak saját magukon változtatni. Ehhez a változáshoz nyújtanak segítséget a rendszeresen megtartott önsegítő csoportok. A megközelítésük igen figyelemre méltó, hiszen ugyanazokat az alapelveket vallják, mint a komoly sikereket felmutatni tudó szenvedélybeteg felépülő közösségek (pl: Anonim Alkoholisták) vagyis nekem kell változni, nem pedig a másik megváltoztatására kell törekednem. A cél érdekében az Al-Anon is az un 12 Lépéses felépülési programot alkalmazza. Tehát változni kell, nem mást változtatni, magamért vagyok leginkább felelős és az én fejlődésem képes leginkább hatni a környezetemre. Az elvek gyakorlásához a spirituális megközelítést is beépítették, a saját felfogásuk szerinti Isten erejére, vagy ahogy többen megfogalmazzák, egy Felsőbb Erőre hagyatkoznak. Így kapunk választ a címben feltett kérdésre: saját magunk változtatása legyen a legfőbb feladat alkoholistának és hozzátartozónak egyaránt, bár ez szerintem mindenki számára érvényes útirány.

Amennyiben érdekel a téma, netán szenvedélybeteg hozzátartozója vagy, akkor az Al-Anonról bővebben itt szerezhetsz információt.

(Papp Ákos)