Szüleim postásnak szántak, de...

Szüleim postásnak szántak, mint ők maguk, de szerencsére nem lettem az. Volt egy kényszerű próbálkozás, amikor nyolcadik után egy nyári hónapban kézbesítőt helyettesítettem, mert kellett a pénz, de itt végképp kiderült alkalmatlanságom. Reggel kerékpárral rajzottam ki a többi postással és leveleket, újságokat hordtam szét a falu kijelölt területén. Az első napokban történt, hogy egy kedves néni megkínált málnával a kapubejáratnál, amikor becsengettem átadni a tértivevényes levelet, ezért bementem hozzá és beszélgettünk. Annyira izgalmas történeteket mesélt, hogy észre sem vettük az idő múlását, miközben málnát eszegettük a tányérból. Aztán segítettem leszedni is az elrakni való gyümölcsöt és a konyhában ücsörögtünk tovább málnásbögrével kezünkben. Ma is jól emlékszem milyen jó volt az a nap, olyan jó volt segíteni, mindennél fontosabbnak éreztem a nénit, a málnaszedést, a meghitt beszélgetést, még a levelekről is megfeledkeztem. Persze a faluban hiányolták a híreket, így délután már mindenki engem keresett: vajon hová lett a kézbesítőfiú? Miután előkerültem anyám jó leszidott. Aztán másnap ugyan megkapták a tegnapi újságot, leveleket, de akkor eldöntöttem nem leszek postás, mert egyáltalán nem erre vágyom. Ugyan nem tudtam mi szeretnék lenni, de azt hogy mi nem, azt igen. Halványan derengett, hogy segíteni, más emberekkel törődni, beszélgetni, történeteket hallgatni talán jobban szeretnék, mint azt amit szüleim nekem szántak.

Egy ismerősömnek is elmeséltem ezt a történetet, akivel a 90-es években dolgoztunk együtt, mert ahányszor találkozunk minden alkalommal elmondta mennyire pocsék munkája van, mennyire nem szereti csinálni és mekkora idióta a főnöke, majd hozzáteszi terveit, vágyait, aztán mindig említ valami indokok, hogy ne változtasson helyzetén. Mindig ott van az a nyomorult "de" szócska, amikor például ilyeneket mond: tudom, hogy ez nem jó így, tenném is máshogyan, meg lehetne is tán, de....vagy értem én, így jó lenne megcsinálni, de...Tehát mindenre van megoldása, elképzelése, amit fantázia szinten reálisnak is vél, de mindig ott van az a fránya "de". Néhány éve hallgatom őt, amikor elmondja hogyan kéne, de...című történeteit, aztán legutoljára is elmondta a szokásost, majd hozzá tette, hogy hála istennek nem sokára korkedvezménnyel elmegy nyugdíjba, vége ennek a keserves életformának. Erre mit is mondhatnék, ennyi év után? Bólogatok, jól van hát, de most már vége, majd nyugdíjasként élheted az életed, talán nem lesz többé de....Nem könnyű ügy.

Mostanában sokat foglalkoztat, hogy mitől alakulnak vágyaink tettekké? Mitől lendülünk akcióba? Mert persze magam is hajlamos vagyok a de-re, némely ügyemben. Ott fut a fejemben a mi lenne ha....ugyanakkor becsúszik gyakorta az a fránya "de" szócska is és megrekedek. Mindenesetre szüleim valamikor postásnak szántak, erre minden feltétel adott volt, aztán mégsem lettem az. Erősebb volt a valami másra való vágy legbelül, az az érzés, hogy nem ezt szeretném. Végül lettem aki lettem, meg kellett küzdenem sok "de"-vel, most is változásban vagyok, vagyis hát örökös alakulás ez. Változnom kell, ami egy idő óta számomra hasznos kényszerűség. És néha annyira egyszerű, máskor pedig, oly nehéz, pláne, amikor ott az a fránya "de"...

(pá)