Tékozló fiú

Láttam, amikor tébolyultan rohantál az úton át, a hold alatt, a föld felé, vérfelhőben úszva a csillagdinamó éjszakában és vodkát szenteltté lélekké, hogy áldozatot mutass be a félelem oltáránál démonjaidnak, miközben őrjöngve csillaganyát okoltad a világmindenség tágulásért, végül benzodrint és amfetamint követeltél orvosaidtól, hogy elszáguldj a nap felé. Ott voltam, amikor kiléptél önmagadból, hogy borosüveggel kezedben spirituális őrangyalokat álmodj magadnak, akik haza kísérnek, átölelnek és betakarnak puha galaxis köddel, de még betértél a világ univerzális kocsmájába, ahol gyönyörű perspektívák nyíltak az első kör után, hogy aztán beszippantson a fekete lyuk és zuhantál végtelen évszakokon át. Láttam, hogy elvegyültél ebben az univerzális káoszban, hogy olyanná válj, amit elvárnak tőled, ezért lemondtál önnönmagadról, de aztán kényszerűen visszatértél, mert nem tudtál így élni és mégiscsak jobb istennel egyesülve bárpult mellett örökös orgazmusban, végtelen áldomások között, mint polgárnak lenni, de aztán vért öklendezve, leszíjazva ébredtél valahol. Végtelen szerelem és tivornya, káprázatos elmék tékozlása a földi pokolban és nem értetted, csak bámultad szüntelen az idő végtelen horizontját, mikor érkezik a felmentő sereg, aki kiszakít gólyaláb magányodból, ebből a végtelen szerelemből, de csak vérkeselyűk érkeztek rendelésed szerint, hogy felzabálják ami tudatodból megmaradt. Emlékszem, amikor elkóboroltál a tejútkáoszban és villamoson zötykölődtél, de nem szólított meg a kutya sem és akkor, arra gondoltál, vajon ki az, aki megállítja eszeveszett utazásodat. Közben régi külvárosi hajnalok közt kutattad kettévált aggyal és kiégett tekintettel a világmindenség titkait, műanyagflakonból vedeltél  vodkát, majd a legelső éjjel-nappaliban kikérted az utolsó adagot, bevetetted az utolsó benzodrin bombát, hogy aztán felébredj a Margit híd lábainál az agyadban zakatoló villamos pályák között. Én ott voltam annál a szent és tompa puffanásnál, amikor végre összerogyva hagytad csontjaidban furulyálni a megadás örömódáját, milyen édes ez a dallam, mert a játék véget ért és végre megvakult szemeiddel megpillanthatod leggyengébb valóságodat. Ó Áldott veresége az életnek ez a felszentelt pillanat, a visszatérés kegyelme, amikor megérkeztél a néma hideg éjszakából, hogy pironkodva beismerjed vereségedet.Töröld le könnyeid tékozló fiú, ülj asztalunkhoz te áldott tehetetlen gyermek, mert meghaltál, de életre keltél és visszajöttél közénk. Meséld el történetedet, mert látod, Apád megbocsát tékozló fiának.

 

(pappákos)