Minden nap csoda, minden nap ajándék, a következő perc is titok, amiben minden megtörténhet.

mindenlehet

Nézőpontok a szenvedélybetegség területén

Egy felépülő segítőnek - bármilyen régóta szermentes - nem mindig egyszerű szenvedélyével kapcsolatos élményeit megosztani nem függő szakmabeliekkel, adott esetben kollégáival sem. Különösen nehéz átadni személyes tapasztalatokat úgy, hogy azok megértésre és befogadásra is kerüljenek az adott szakmai közegben. Ugyanis ennek eléréséhez le kell vedleni a hivatalos szakemberbőrt és egy kicsit átélni a másik helyzetét. Az, hogy a felépülő segítők tapasztalatai integrálódjanak szakmai teamekbe, nagyon lényeges kérdés. Néha apró finomságokról van szó, vagy akár személetbeli dolgokról, netán érzésekről, ami lehet, hogy a nem függő szakember számára jelentéktelen, viszont egy józanodni akaró betegnek életmentő mozzanat. A tudomány képviselői sokszor zavartan, vagy értetlenül állnak a másik oldalról érkező felépülők személyes tapasztalatai előtt, még akkor is, ha az szakember. Mert, miért nem szakember szemével nézed a dolgot? - kérdezhetik magukban, miközben szakkönyveken kattog az agyuk. Mindeközben a felépülő segítő csupán történeteket mesél és azokat próbálja úgy láttatni, hogy illeszkedjen a szakterület és a szenvedélybetegek valóságos élete. Kicsit hasonló ez a találkozás, mint amikor aktív függő korában próbáltak segíteni neki a hozzátartozók, vagy éppen hivatásos segítők. Ő sem értette, most őt sem értik. Bizonyos helyzetekben tapasztalati szakértőnek lenni - különösen, ha egyben szakemberről van szó - legalább ugyanolyan nehéz feladat, mint aktív szenvedélybeteg hozzátartozójának.

(pá)

Tékozló fiú

Láttam, amikor tébolyultan rohantál az úton át, a hold alatt, a föld felé, vérfelhőben úszva a csillagdinamó éjszakában és vodkát szenteltté lélekké, hogy áldozatot mutass be a félelem oltáránál démonjaidnak, miközben őrjöngve csillaganyát okoltad a világmindenség tágulásért, végül benzodrint és amfetamint követeltél orvosaidtól, hogy elszáguldj a nap felé. Ott voltam, amikor kiléptél önmagadból, hogy borosüveggel kezedben spirituális őrangyalokat álmodj magadnak, akik haza kísérnek, átölelnek és betakarnak puha galaxis köddel, de még betértél a világ univerzális kocsmájába, ahol gyönyörű perspektívák nyíltak az első kör után, hogy aztán beszippantson a fekete lyuk és zuhantál végtelen évszakokon át. Láttam, hogy elvegyültél ebben az univerzális káoszban, hogy olyanná válj, amit elvárnak tőled, ezért lemondtál önnönmagadról, de aztán kényszerűen visszatértél, mert nem tudtál így élni és mégiscsak jobb istennel egyesülve bárpult mellett örökös orgazmusban, végtelen áldomások között, mint polgárnak lenni, de aztán vért öklendezve, leszíjazva ébredtél valahol. Végtelen szerelem és tivornya, káprázatos elmék tékozlása a földi pokolban és nem értetted, csak bámultad szüntelen az idő végtelen horizontját, mikor érkezik a felmentő sereg, aki kiszakít gólyaláb magányodból, ebből a végtelen szerelemből, de csak vérkeselyűk érkeztek rendelésed szerint, hogy felzabálják ami tudatodból megmaradt. Emlékszem, amikor elkóboroltál a tejútkáoszban és villamoson zötykölődtél, de nem szólított meg a kutya sem és akkor, arra gondoltál, vajon ki az, aki megállítja eszeveszett utazásodat. Közben régi külvárosi hajnalok közt kutattad kettévált aggyal és kiégett tekintettel a világmindenség titkait, műanyagflakonból vedeltél  vodkát, majd a legelső éjjel-nappaliban kikérted az utolsó adagot, bevetetted az utolsó benzodrin bombát, hogy aztán felébredj a Margit híd lábainál az agyadban zakatoló villamos pályák között. Én ott voltam annál a szent és tompa puffanásnál, amikor végre összerogyva hagytad csontjaidban furulyálni a megadás örömódáját, milyen édes ez a dallam, mert a játék véget ért és végre megvakult szemeiddel megpillanthatod leggyengébb valóságodat. Ó Áldott veresége az életnek ez a felszentelt pillanat, a visszatérés kegyelme, amikor megérkeztél a néma hideg éjszakából, hogy pironkodva beismerjed vereségedet.Töröld le könnyeid tékozló fiú, ülj asztalunkhoz te áldott tehetetlen gyermek, mert meghaltál, de életre keltél és visszajöttél közénk. Meséld el történetedet, mert látod, Apád megbocsát tékozló fiának.

 

(pappákos)

Felépülni hiteles emberek között

Biztos vannak olyan alkoholisták, akinek sikerült szociális ivóvá válni és megtanultak normálisan inni. Talán egy jól sikerült terápia hatására, vagy csak az idő elmúltával személyiségük átalakult és képesek kontroll alatt tartani italozási vágyukat. Persze, ha valakinek folyamatosan kontrollálni kell magát, akkor ott még problémák vannak és  bevallom én nem találkoztam olyan hiteles személlyel aki alkoholistából szociális ivóvá vált, de nem zárom ki lehetőséget. Mindenesetre nekem nem sikerült, ugyan sokat próbálkoztam, de végül beláttam vereségemet és felhagytam ezzel a szándékommal. Saját tapasztalataim és más felépülők beszámolói, illetve szakmai ismereteim alapján kevés esélyt látok, hogy komoly alkoholproblémával küzdő személy ismét mérsékletes fogyasztóvá váljon. De ugyanezt gondolom más jellegű szenvedélybetegségekkel kapcsolatban, legyen az drog, vagy nem orvosi előírás szerint használt hangulatjavító, én nem tudok olyanokról, akik képessé váltak normális használatra, ha valamikor komolyan függők voltak. Ezzel szemben sok felépülő szenvedélybeteg számol be arról, hogy alkoholizálásuk alatt szinte rögeszméjük volt az a bizonyítási kényszer, hogy majd ismét képesek lesznek normálisan inni. Bár kevesüknek rövid időre sikerült, de miután belekezdtek, előbb-utóbb ismét eszeveszett ámokfutás lett a vége. Sajnos az alkoholbetegek gyakori vágya, hogy jó lenne kontrolláltan inni, az ivásfolyamatot irányítani és társadalmilag elfogadott keretek között fogyasztani az alkoholt. Magyarországon közel 1 millió ember kínlódik alkoholproblémák miatt és sok százezren más függőséggel, így rengeteg családot érint a betegség valamilyen módon. Az illúzió - hogy lehetséges uralkodni az alkohol felett és az üveg bort ha felbontja, akkor az hetekig eláll a hűtőben, majd csak a vasárnapi ebédnél iszik egy-két pohárral, vagy a pálinkából, sörből csak bizonyos ünnepi alkalmakkor mértékkel - végeláthatatlan kísérletezést okoz és gyakorlatilag mindig vereséggel zárul. A betegség alattomos része, hogy nem egyszerű visszalépni ebben az esélytelen küzdelemben, sokáig ott lapul a remény, hátha sikerül megállni egy üveg sörnél, de sajnos a vége mindig brutális ivászat. Nem véletlenül nevezik sokan az alkoholizmust Egó betegségnek is, hiszen a függő személy nehezen ismeri be gyengeségét, különösen egy olyan problémában mint az alkohol, ami egyszerre okoz örömet, ugyanakkor mérhetetlen szenvedést, következményei pedig tragikusak. Nehezen hiszi el, hogy egy pohár sör vagy bor kifoghat rajta és elfogyasztása olyan reakciókat indít be, aminek kimenete beláthatatlan és nehéz ismét kiszállni a folyamatból. Pedig a felépülés érdekében mégis el kell jutni a belátáshoz, hogy a további ivászattal kapcsolatos próbálkozásnak nincs értelme. Teljes kapitulációra van szükség. Sajnos a belátás gyakran hosszú és keserves folyamat, a hozzátartozói jó tanácsok nem sokat érnek, az orvosi kezelések vagy pszichoterápiák sem tudnak igazi hatékonyságot felmutatni. Az a tapasztalat, hogy a gyógyulni vágyó alkoholista/drogos, leginkább egy másik, de már felépülésben (gyógyulásban) lévő, józan alkoholistára, vagy szermentesen élő drogosra hallgat leginkább. Érdemes felvenni a kapcsolatot, olyan autentikus személyekkel, akik kijöttek a szenvedélyből, felépülésben vannak, mert ők hitelesen tudják elmondani tapasztalataikat az érdeklődőnek. Ehhez mindössze fel kell keresni valamelyik szenvedélybeteg önsegítő közösséget, ahol hasonszőrű felépülőkkel találkozik és sok személyes történetet fog hallani, amikben legtöbbször magára ismer, úgy érzi vele is hasonlók történtek az eddigiekben. Ez az érzet, amit csoportokban azonosulásnak is neveznek, erősíteni fogja az elhatározást, a motivációt és mások tapasztalatai segítségével beláthatja, hogy nem érdemes tovább kísérletezni. Az önsegítő közösségek ereje és tapasztalata talán a leghatékonyabb felépülési út a józanság irányába. Nincs kötelező jelleg, nincsenek orvosi utasítások és gagyi tanácsok, a közösség a józanodásra vonatkozó ajánlásokat fogalmaz meg, ezek hosszú évek tapasztalatain nyugszanak, hatékonyságuk a résztvevő felépülőkön keresztül hitelesen igazolható. Egyre kevésbé gondolom, hogy az orvosi ellátásnak az elvonási tünetek kezelésén és a kettős vagy többes diagnózis esetén túl is jelentős szerepe lenne a felépülésben, amennyiben a beteg igénybe vesz önsegítő közösséget. Olvastam olyan hirdetéseket, ahol  hazai addiktológiai magánklinikák - ahol teljes titokban elbújhat a beteg, ami már önmagában abszurd, hiszen a titkolózó létforma az egyik jellemző betegítő tényező - horribilis összegért kínálnak 2 hetes befekvéses terápiát, amivel szerintük elérhető tartós józanság. Sajnos az ilyen egyértelműen kókler, szakmailag sem alátámasztott pénzlehúzós módszernek sokan bedőlnek. A felépülés hosszú folyamat, adott esetben több hónapos terápiák eredményeként megszilárdul a józanság, de javasolt továbbiakban is a kapcsolat valamilyen felépülő önsegítő közösséggel. Sokan kihagyják a kórházi kezelést és egyből valamelyik önsegítő csoportba kerülnek (pl: AA, NA), de ők is igen gyakran képesek józannak maradni minden orvosi segítség nélkül, csupán a felépülő társak támogatásával. Az önsegítő közösségek teljesen ingyen működnek, konkrét felépülési programot kínálnak, bárki igénybe veheti. Saját személyes tapasztalatom szerint ez az egyik leghatékonyabb felépülési lehetőség, amely nem csupán a józanságot segíti elérni és megtartani, hanem kiváló önismereti út. Többféle csoport létezik, hozzám legközelebb az un. 12 lépéssel felépülő anonim közösségek állnak. Hollétükről, további információkról interneten lehet tájékozódni, ha rákeres az Anonim Alkoholisták, vagy Narcotics Anonymous oldalakra, de hozzátartozóknak is van lehetőség az Al-anon családi csoportokon részt venni. Akinek ilyen jellegű problémája van, érdemes ezen közösségek valamelyikéhez fordulni, vesztenivaló nincs, eredményességét nagyon sok felépülő igazolja.

(Papp Ákos)

óvodába járni jó

Ma szülőfalum régi óvodája környékén jártam. Ott, ahol ovis voltam valamikor.
Már régóta nem gyerekek használják, raktár lett belőle. Minden csupa rom és olyan elhagyatott.
Eszembe jutott, milyen jó lenne bújócskázni, amit csak azért nem tettem, mert tiszta ruha volt rajtam.
A hintázáshoz óvónénitől kell engedélyt kérni, de lehet nem engedné, mert hűvös van ma.
Csak azért nem pisiltem be, mert nagyfiúk már nem tesznek ilyet és a lányok is kinevetnének.
Az udvaron alig futkároztam, inkább csak körbesétáltam, nehogy bepirosodjon a torkom, mert akkor belázasodom és anyukám nem enged játszani.
Azért nem mentem be csendes pihenőkor aludni, mert nem voltan fáradt és ilyenkor  a középső csoportosoknak néha megengedik.
Délután elindultam haza egyedül, mert már elég ügyes vagyok, hogy ne tévedjek el.
Útközben Judit nekem adta a csokija felét, én meg cserébe nem húztam meg a copfját.
Remélem otthon nem fognak haragudni rám, mert kicsit késni fogok.
Aztán ha megmosom a kezem, majd megvacsorázom és illedelmesen elmesélem milyen jól viselkedtem ma.
Anyukám biztosan megdicsér.
Én szeretek oviba járni, mert ott vannak a barátaim és játszani lehet, igaz néha nem szeretek felkelni, de aztán ott megjön a kedvem.
Kár, hogy felnőttem, de szerintem a felnőtteknek is szabad játszani, csak vegyenek fel játszóruhát.
Ígérem máskor is eljövök oviba, ha elenged anyukám.
(pá)

Úgy viselkedem, mint aki normális

Amikor normális voltam, úgy viselkedtem, mint aki nem normális.

Nekem a nem normális volt normális, miközben azt sem tudtam mi az.

Ezek a szavak számomra semmit nem jelentettek, csak tettem, amit tettem.

Azonban valami probléma mégis lehetett, mert azt mondták változzam meg, mert ez így nem normális.

Ezt belátván komoly önismereti munkába fogtam, hogy másoknak normális legyek.

Hosszú évek alatt személyiségem szépen fejlődött, még végül nem normálissá váltam.

Ennek eredményekén elkezdtem sokak számára normálisan viselkedni.

Ma már egyre normálisabban működöm, ami azért nekem nem egy normális dolog.

Viszont elég magas szintre juthattam ezen az úton, ha nem normálisan is tudok normális lenni, mert elégedettek velem.

Szerintem normálisnak lenni egyáltalán nem normális, de ezt nem nagyon hangoztatom, mert akkor nem normálisnak tartanának és újra változnom kellene, azt meg már unom.

Szóval inkább úgy viselkedem, mint aki normális és a  többiről mélyen hallgatok.

Aki ezeket nem érti ne aggódjon, az teljesen normális.

Aki meg érti, biztos hasonlít rám.

 

(pákos)

Ady Endre pálinkája

Tarján Tamásra emlékezve

Nem is tudom mikor, de már jó pár éve, akkoriban egy irodalmi körbe jártunk, ott ismertem meg és egyik alkalommal pálinkát hozott Erdélyből, azt mondta Ady Endre pálinkája, a szülőhelyéről hozta, igyak belőle egy kicsit, csak egy stampedlivel. Aztán estére valahogy mindet megittam, pedig istenuccse nem akartam, de végül még az üvegből is kitekertem, bámulhattak a többiek, ő meg utazhatott megint ilyenért Erdélybe, mert hónapokkal később, amikor nála voltunk vendégségben, ott is Ady Endre pálinkájával kínált és megint csak egy stampedlivel, esküszöm, hogy nem akartam többet, de akkoriban nehéz idők jártak bennem és végül a konyhában az is hasonló sorsra jutott, mint az előző. Ő viszont sem ekkor, sem a korábbi eset kapcsán nem éreztette velem gyarlóságomat, nem mutatott neheztelést, inkább megértő és figyelmes volt ennek ellenére is, amin többször elgondolkodtam és csodálkoztam, mert nem volt ez a szokványos viselkedés velem kapcsolatban akkoriban, de hát ő sem volt szokványos ember.

Azt hiszem úgy fogadott el, ahogyan vagyok, minden nehézségemmel együtt, rendkívül finom érzékeivel megérezte bennem a kínt, tapintatosan, érdeklődően, segítő szándékkal fordult felém és abban a nehéz időkben ez számomra hihetetlen élmény volt. Persze én is úgy szerettem, amilyen volt, természetesnek ismertem meg és amikor nálunk járt, nem is foglalkoztatott istenigazából, hogy kinek, vagy milyen ismert embernek főzöm a pörköltet. Egyik alkalommal saját színikritikákat tartalmazó könyvét adta ajándékba. Sosem voltunk igazából barátok, de értettük egymást kevés szóból is. Elcsodálkoztam, amikor kiderült, milyen alapos ismeretei és személyes tapasztalatai vannak a szociális segítésről. Egy színikritikus honnan tudhat ennyit, villant át az agyamon, de ez is beleillett abba a képbe, amit Tarján Tamással kapcsolatban éreztem.

Egyszer valami irodalmi megnyitón találkoztunk, ahol a pódiumon vezetett egy hihetetlenül izgalmas beszélgetést, az volt az ő egyik világa, aztán tévében régebbi felvételeken láttam színészekkel történő riportjait, de egyre ritkában találkoztunk, végül mindketten kimaradtunk abból a társaságból más-más okok miatt. Bár többször érdeklődtem felőle és próbáltam ösztökélni személyes találkozásra, de visszahúzódott, így csupán leveleztünk.Tavaly a maga által írt haikuval köszöntött születésnapomon. Aztán nem szólt előre és csak váratlanul meghalt néhány hete, haragszom is rá emiatt, na, jó mentségére legyen mondva hogy betegségekkel küzdött, mint ahogy utólag kiderült. Szóval érthetetlenül eltávozott, pedig szerettem volna megbeszélni vele ezt az Ady Endre pálinkaügyet így az évek józan távlatából, biztos értené, mert ki ha ő nem, de már nem lehet. Elmondtam volna, hogy mennyire kedvelem és tisztelem őt, hogy közel áll hozzám, de biztos tudta, mert értett ő szavak nélkül is.

Ma a Piarista Kápolnában volt érte gyászmise, sokan tettük ott tiszteletünket. Tarján Tamás irodalomtörténész, színikritikus és egyetemi tanár, jó néhány tanulmánynak, kritikának, könyvnek volt szerzője, de nem is ez a lényeg. Ismertem, de talán mégsem, bár szerintem felesleges most szakmai életútját magasztalni, az magáért beszél. Nagyon közel éreztem magamhoz, Tamással, egy nagyon jó ember távozott közülünk.  

(Papp Ákos)

Pont akkor

Reggel pont akkor fogyott el a torokfájás csökkentő tablettám, amikor leginkább kellett volna.
A patikában az előttem levő pont egy bonyolult receptet készül kiváltani. 
Már csak 5 percem volt, így pont nem tudtam sorra kerülni.
Ahova siettem, pont az elejéről késtem el.
Ahová onnan siettem, pont előbb ért oda az, akinek később kellett volna.
Aki jött pont nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem.
Aki ment azt mondta, hogy pont nem ilyennek képzelt.
Sietnem kellett valahová és a villamosra pont fel tudtam ugrani.
Bombariadó miatt a villamos pont félúton állt meg.
Pont egy rossz buszra szálltam, ami visszavitt Budára, ahová pont nem akartam.
Valamivel 6 óra után ott voltam egy gyógyszertárnál, ami pont 6-kor bezárt.
Küldeni akartam egy sms-t annak akivel találkoznom kellett volna, hogy kések, de pont lefagyott a telefonom.
Odamentem a helyszínre, de pont félórával később értem oda, így nem volt ott senki.
Hazamentem, beüzemeltem a telefont és kaptam egy sms-t, hogy a mai nap pont rossz volt az illetőnek, ezért  kérte halasszuk el a találkozást.
Ekkor elkezdett fájni ismét a torkom, de 8 előtt még pont letudtam menni patikába gyógyszerért.

 

(pappákos)

Szüleim postásnak szántak, de...

Szüleim postásnak szántak, mint ők maguk, de szerencsére nem lettem az. Volt egy kényszerű próbálkozás, amikor nyolcadik után egy nyári hónapban kézbesítőt helyettesítettem, mert kellett a pénz, de itt végképp kiderült alkalmatlanságom. Reggel kerékpárral rajzottam ki a többi postással és leveleket, újságokat hordtam szét a falu kijelölt területén. Az első napokban történt, hogy egy kedves néni megkínált málnával a kapubejáratnál, amikor becsengettem átadni a tértivevényes levelet, ezért bementem hozzá és beszélgettünk. Annyira izgalmas történeteket mesélt, hogy észre sem vettük az idő múlását, miközben málnát eszegettük a tányérból. Aztán segítettem leszedni is az elrakni való gyümölcsöt és a konyhában ücsörögtünk tovább málnásbögrével kezünkben. Ma is jól emlékszem milyen jó volt az a nap, olyan jó volt segíteni, mindennél fontosabbnak éreztem a nénit, a málnaszedést, a meghitt beszélgetést, még a levelekről is megfeledkeztem. Persze a faluban hiányolták a híreket, így délután már mindenki engem keresett: vajon hová lett a kézbesítőfiú? Miután előkerültem anyám jó leszidott. Aztán másnap ugyan megkapták a tegnapi újságot, leveleket, de akkor eldöntöttem nem leszek postás, mert egyáltalán nem erre vágyom. Ugyan nem tudtam mi szeretnék lenni, de azt hogy mi nem, azt igen. Halványan derengett, hogy segíteni, más emberekkel törődni, beszélgetni, történeteket hallgatni talán jobban szeretnék, mint azt amit szüleim nekem szántak.

Egy ismerősömnek is elmeséltem ezt a történetet, akivel a 90-es években dolgoztunk együtt, mert ahányszor találkozunk minden alkalommal elmondta mennyire pocsék munkája van, mennyire nem szereti csinálni és mekkora idióta a főnöke, majd hozzáteszi terveit, vágyait, aztán mindig említ valami indokok, hogy ne változtasson helyzetén. Mindig ott van az a nyomorult "de" szócska, amikor például ilyeneket mond: tudom, hogy ez nem jó így, tenném is máshogyan, meg lehetne is tán, de....vagy értem én, így jó lenne megcsinálni, de...Tehát mindenre van megoldása, elképzelése, amit fantázia szinten reálisnak is vél, de mindig ott van az a fránya "de". Néhány éve hallgatom őt, amikor elmondja hogyan kéne, de...című történeteit, aztán legutoljára is elmondta a szokásost, majd hozzá tette, hogy hála istennek nem sokára korkedvezménnyel elmegy nyugdíjba, vége ennek a keserves életformának. Erre mit is mondhatnék, ennyi év után? Bólogatok, jól van hát, de most már vége, majd nyugdíjasként élheted az életed, talán nem lesz többé de....Nem könnyű ügy.

Mostanában sokat foglalkoztat, hogy mitől alakulnak vágyaink tettekké? Mitől lendülünk akcióba? Mert persze magam is hajlamos vagyok a de-re, némely ügyemben. Ott fut a fejemben a mi lenne ha....ugyanakkor becsúszik gyakorta az a fránya "de" szócska is és megrekedek. Mindenesetre szüleim valamikor postásnak szántak, erre minden feltétel adott volt, aztán mégsem lettem az. Erősebb volt a valami másra való vágy legbelül, az az érzés, hogy nem ezt szeretném. Végül lettem aki lettem, meg kellett küzdenem sok "de"-vel, most is változásban vagyok, vagyis hát örökös alakulás ez. Változnom kell, ami egy idő óta számomra hasznos kényszerűség. És néha annyira egyszerű, máskor pedig, oly nehéz, pláne, amikor ott az a fránya "de"...

(pá)

Csak őszintén hazudni

Azt hazudtam neki, hogy nem hazudtam,
ő meg azt hazudta, hogy elhiszi, így sikeresnek tűnt a dolog,
hiszen ő is hazudott, hogy én hazudhassak,
ezért másnap úgy éreztem nem hazudok, amikor hazudtam,
mivel kioltottuk egymás hazugságát.
Így fel sem merült bennem, hogy hazudjak, amikor hazudtam,
és úgy véltem, különben sem hazudok,
hiszen akkor ő biztos mondaná, hogy nem igaz,
tehát igaz, legfeljebb csúsztatás van benne,
de az semmiképpen sem hazugság.
Ezért hazugság nélkül mondom neki, 
milyen jó, hogy nem hazudunk egymásnak
és ezt őszintén elhiszem, ő bólogat,
tehát nem hazudok, mert akkor ő is hazudna
így tiszta tekintettel nézhetünk egymásra, 
hiszen ennyire egyszerű őszintének lenni.

(Papp Ákos: Csak őszintén hazudni)

Eljöttem hozzád, hogy megszeresselek

Emlékszem, amikor tébolyultan kóboroltál és nem tudtad, hogy az égbolt alatti létezésben hol kellene létezned, hogy csillapodjon elméd lópata dübörgése, engedd, hogy most megsimítsalak. Tudom, hogy szétszakadt agyvelővel és kifúrt szemekkel bolyongtál a körúton kocsmát keresve, most hagyd, hogy átöleljelek. Láttam, amikor szétfolyt gondolataidat próbáltad összecsomózni, de nyakadra tekeredett és fojtogatott egész éjszaka, ezért inkább elindultál ebben az univerzális káoszban, hogy üdvözülj a pokol valamelyik ivóasztalánál, de aztán egy ismeretlen parkban ébredtél, egy padon, az őrszobán, diliházban, valamelyik vonatállomáson, talán egy nő mellett, vagy angyalok között a betépett idő létezhetetlen dimenziójában, de most betakarlak kabátommal és megsimítom homlokod. Engedd, hogy átöleljelek, mert, amikor nagyon rossz voltál, senki nem ölelt át, pedig akkor kellett volna átölelni és barackot nyomni kobakodra, de a szeretnivaló kicsorgott némaságodon és csillagfájdalommá dermedt tekintettel kerestél anyát, nőt, hogy aztán ők is kőszoborrá változtassanak, de látod, most összebújhatunk. Szeretlek így, ahogy vagy, amikor kormos arcodba csorog a vér, bűzös a leheleted, vért köpsz reggelente, szeretlek bort lopás közben is, amikor párizsiról álmodoztál valahol a Mátyás téren a nyugtatókkal csendesített viharok között. Aztán utolsó erővel, összehugyozva, törött bokával és kifolyt agyvelővel útnak indultál még egy adagért a néma hó fútta éjszakában, de én így is szeretlek. Látom, ahogy lehajtott fejjel lopakodsz a hold alatt, az út alatt, szégyelled magad és vádolod a világmindenséget, aztán bosszút tervezel a gólyalábszéken valamelyik pult előtt, kérlek, ne haragudj magadra, én megbocsátok neked. Tudom, hogy dinamó pörgette agyadból kitéptél mindent, és műanyagflakonban érlelt spirituszt lélegeztél és eszelősen kutattad melyik villamoson utazik Isten, aki majd letérít erről az üvegcserepekkel véres útról, átterel másik csillagdimenzióba, vagy egyből a paradicsomba, mindegy hová, csak el innen, én így fogadlak el. Látod, most érkeztem vissza hozzád a téridő síkjain, kitudja hány esztendővel korábbi önmagam állomásain át újra magamhoz, hogy megsimítsam arcodat. Én jöttem hozzád, hogy megbocsássak neked, mert végeláthatatlan utad végére értél, hogy szent kegyelemmel meggörnyedt tested, véres lábad, vállaid megfáradt ereit végigsimítsam, engedd, hogy feloldozzalak. Eljöttem, hogy megismerjelek, hogy átöleljelek, hogy magamhoz szorítsalak, az enyém vagy, kegyelemmel teljes az út, mert megtisztulva érkezhettem hozzád és most engedem, hogy vállamra csorgasd könnyeid, mesélj féregjárat utadról, fekete lyukba zuhanásról, hogy szent pillanatait galaxiskőbe véssem örök mementót állítva neked. Látod itt vagyok, eljöttem hozzád, hogy végre megszeresselek.

(pákos)

Rejtőzködő óvatlanság

Még egy vízzel telecsordult pohárban 
is ott rejtőzik az óvatlanság,
a szabadesés lehetősége,
egy magányos út a szakadékban
asztal és föld között.
Egy megfoghatatlan zuhanás
a téridő görbületben
a súlytalan koppanásig.
Hiába a lelassult mozdulatok varázsa,
az utolsó óvó tekintet,
a megmaradás reménye
és a gravitáció feletti hatalomvágy:
mégis összetört szilánkként
vet partra a víz.

(pákos)

Csak az tudhatja

Csak az tudhatja, aki lábtörlőn aludt összehugyozva, miközben ölelésről álmodott vodkásüveggel kezében, hogy eggyé váljanak, és várta mikor téríti le valaki erről az eltorzult téridő görbületről, hogy jöjjön a megvilágosodás, de ő csak kifolyt szemmel és átszakadt dobhártyával bolyongott tovább a katatón éjszakában. Az ismeri, aki üvegcserepeken táncolt extatikusan, habzó szájjal és kiesett kezéből az utolsó pohár, aztán maga is szétfolyt a galaxisban, de csak legyintett és tovább járta caminóját a szétgurult gyógyszerek és üvegek között. Aki rólad gondolkodott, hogy amíg nem voltál jelen, vajon kivel keringtél ebben a rideg csillagporos éjszakában, kinek a vállába mélyesztetted körmeidet, amikor mámorosan kiserkent a vér, akárcsak a világ másik felén az űrködben, egy kocsmában, vagy valamelyik híd alatt, esetleg parkban, telefonfülkében, kartondobozok és hajléktalanok között. Aki véresen és pucéran szeretkezett mindenféle anyaggal, gyógyszerrel, sörrel, vodkával, aztán lezuhant, vagy lelökték, miközben kezed után nyúlt, de nem is lényeges, maga sem vette észre, hogy galaxist váltott. Aki üstökösként száguldott a lakatlan bolygók között, letarolva a világegyetem apró morzsáit, miközben azt hitte ez a megvilágosodás, képeket, festményeket kutatott vakon, hátha megtalál valamelyikben. Akinek eltört keze-lába, mialatt meglékelt koponyával feküdt a metróban, várva a legelső járatot, aztán az intenzíven ébredt és arra gondolt, hogy közel az üdvözülés napja. Aki otthon vért hányt, aztán maga alá hugyozott és zokogni sem volt ereje, csak legyintett a kifizetetlen csekkekre, összedőlt lakásra, sóhajokra, kézfogásra, aztán mégis eladott mindent, hogy olcsó bort vegyen és egyáltalán nem értette miért lenne baj. Aki az utca alatt élt és őrszobán vagy kijózanítóban ébredt, aztán a híd alól akart menni dolgozni sárosan, borotválatlanul, de csak zötykölődött a villamoson és várta, hogy Isten megszólítsa őt. Aki a feketelukba zuhanva valami különös asszonyt látott, vagy álmodott talán, olyat, aki mindig ott ül némán üres tekintettel, miközben démoni angyalok suhannak el mellette, borgőzt és spirituszt árasztva. Aki testére varratta soha el nem küldött levelét, aztán féregjáratába visszabújva várt rá és ezerszer megkérdezte a felhőktől, hogy mikor érkezik a vándor, de aztán az elvonókon nyál csorogott ki szájából, remegni sem volt kedve nélküle. Miféle démon rántotta magával és taszította végtelen zuhanásba? Ki festette végtelen csillaghálóra kifeszített vásznára utazásait? Ki az, aki versbe szedte, rímekké alakította pokoljárta érzéseit, hogy láthatóvá tegye a végeláthatatlan éveket, amik lehulltak a mélybe, hogy feltárja a kárba veszett ölelések, egymáshoz tapadások sebeit. Aki ezt végigjárta és a híd peremén mélység felett lógva emlékszik egy ölelésre, annak az elengedés pillanata szent, örökké zuhanása közben rád mosolyodik, utat talált legmélyebb önmagába és megérkezik hozzád hallkan, hogy lerázza az útporát.

(pákos)

Köszönöm

Köszönöm az utolsó bezárt ajtónak,
végső hurokszorításnak,
annak a kiszorult levegőnek,
eltépett kapcsolatnak, az űrbeejtőnek,
fröcsögő vérnek,  végső dózisnak,
amikor ikertornyaim összeomlottak.
Hálás vagyok a nincs-re ébredésnek,
húsomba vágó gúzskötésnek,
kivégzőosztag előtti feladásnak:
az utolsó kábulatnak,
eszeveszett kortynak, anyagnak.
Emlékszem az áldott keresztre feszítésre,
engedelmes zuhanásra,
emlékszem arra a szent pillanatra,
mikor a tenger jött el értem,
hogy ölén hulljak darabokra,
nem emlékszem semmi másra,
csak elvegyültem a habokba.

 

(Papp Ákos: Köszönöm az utolsó bezárt ajtónak)

Körforgás

Körforgás      
        Gábor emlékére

 

Virágnak jöttél,
kipattant rügyként
tavaszt kerestél.

Bújtál faághoz,
lepkeszárnyához,
égető nyárhoz,

elmúló nőhöz,
kopár erdőhöz,
őszi időhöz.

Esők gyalultak,
bibéid hulltak,
jéggé fakultak.

Szirmaid gyászba',
fagyott virág ma
zuhansz halálba.

Véred hullt porba,
földi avarba,
ott születsz újra:

örökös létbe,
madárnak égre,
fűszálnak rétre,

ezer alakban,
körbeérsz végre
Isten kezébe.

(pappakos)

Lehetne életrevalóbb

Reggeli kávézás közben halt meg, szívroham végzett vele. Mivel kissé figyelmetlen volt, így észre sem vette, hogy nem él, csak evett tovább. Feleségének sem tűnt fel, ezért megkávéztak és mindenki ment a dolgára. Minden pont olyan volt mint az életben. Dolgozni indult, ahol a főnöke ugyan megjegyezte, hogy karikásak a szemei és fáradtnak látszik, de ott sem tűnt fel senkinek, hogy nem él. Amúgy is, csak egy dolgos, de szürke eminenciásnak tartották, aki soha nem szeret előtérben lenni. No, de hogy ezt sem veszik észre? Hát ez nagyon fura, de nem lázadozott ellene. Hazafelé azon töprengett, hogy ez is biztosan az ő hibája. Mindig mondták neki, hogy lehetne életrevalóbb, de ő jobban szeretett visszahúzódni. Lám így jár holtában, aki az életben nem elég leleményes. Otthon békésen megvacsoráztak, felesége még lefekvés előtt megkérdezte milyen napja volt. Elgondolkodott és csupán annyit válaszolt, hogy olyan szokásos, úgy érzi meghalni sincs ereje. Aztán magára húzta a takarót, mert nem volt kedve tovább részletezni a dolgot.

(Papp Ákos)

Bogáncsvirág

Lepke röppen el mögöttem,
hálót sző a rét,
fák felett egy madár rebben,
rám terül az ég.
Tücskök ciripelnek éjjel,
versük oly örök.
Szúrós bogáncsnak születtem,
virágok között.

Szél teríti rám subáját,
átkarol a nap.
Virág lesz belőlem egyszer,
ha kikel a mag.
Tarka virágszirmaimba
szeret majd a hold.
Én leszek a legszebb virág
ki valaha volt.

 

(pakos)

Ki van a helyén?

Lukács fürdő szauna, kettesben egy ismeretlennel. Fekszem, lazulok. Nyílik az ajtó és belép egy harmadik. Arra kér keljek fel, mert oda akar ülni, ahol most vagyok. Átfut rajtam, hogy ezen a nagyjából húsz négyzetméteres üres helységben, miért ezt a pontot nézte ki, de nem kérdezek, arrébb tolom magam némán. Tovább lazulok. Ő izeg-mozog, láthatóan ott se jó neki. Néhány perc múlva ismét szól, hogy nem kell megsértődnöm, csak a kályha mellett akart ülni. Nem szólok, bólintok, miközben elmerengek a világ dolgain és átfut rajtam az is, hogy itt mindenütt egyforma meleg van. Talán a kályha ad neki biztonságot. Mindegy, nem lényeges. Mellettem fészkelődik, én meg lazulok tovább. Jó itt, most annyira megnyugtató. Végül lefut a homokóra, elköszönök, ők ketten maradnak bent.
Az előtérben pakolom a cuccaim, de kihallatszik a hangja, ezt mondja: „Na, remélem ez megtanulja, hogy ne foglalja el mások helyét, azt hiszi övé minden, aztán megsértődik és kirohan. Pedig itt sok jó embernek kell békében megférni egymással.”

Gyors zuhany után jeges fürdőt veszek. Szép ez a nap. A kert gyönyörű, a kávé finom, stimmelnek a dolgok. Indulok tovább, vár a mai nap. Úgy érzem helyemen vagyok.

Démoni angyalaim emlékére

Sok átlőtt agyvelővel találkoztam féregjárat utamon, akik vérző szellemmel ittak spirituszt, hogy átírják tudatukat és csillagporos betört koponyák lángoltak körülöttem extatikus rockzenére, amikor a mindegy már lényegtelen és kiszámíthatatlan módja Isten létezésének. Végtelen feketelukba zuhanásom során angyalokba ütköztem, ők is meglékelt érzésekkel és törött szárnyakkal próbáltak repülni, miközben spirituális dimenziók átlépéséről álmodoztak és reggel rivotrilt nyomtak magukba, hogy átvészeljék főnökük, vagy szeretőjük tekintetét, aki sörszagot keresett bennük, de nyomát sem találta, így csupán a tág pupillájukat és a lelassult mozdulataikat bámulta idegesen. Láttam a reggeli kétdekás-ivókat, a kis patronosokat, a gyógysöröseket, akik idegesen  néztek körbe megszokott feszült tekintetükkel és zsebükben turkáltak aprópénzt keresve, de csak egy gyűrött véres zárójelentést találtak és egyáltalán nem emlékeztek vajon mikor kerültek bajba, de elolvasni sem volt kedvük. Velük kóboroltam vérző aggyal a végtelen éjszaka után, amikor összegubancoltam minden csillagot és azt hittem én magam vagyok az univerzum és egyáltalán nem értettem a befizetetlen csekkeket, mert annyira fölöslegesnek véltem ezeket a földi dolgokat, hogy azt sem értettem, orvosaim miért nem értik ezt. Ott ültem magam is zombiként a téridőgörbület valamelyik lepukkant krimójában és Gáborral 32 fröccsöt rendeltünk egyszerre, hogy megdöntsük a világalaxis rekordját, mert akkor ez volt a legfontosabb számunkra és ettől reméltünk megvilágosodást. Végtelen tivornyák a rommá dőlt tejútrendszerek között, amikor Istenekké válhattunk néhány órára, hogy aztán összehugyozva ébredhessünk az őrszobán, vagy kijózanítóban ufó társaink között. Ó micsoda lélekkalandok, világmegváltás tervek kerültek fogdára, pszichiátriára, pszichoanalízisbe és elvonók tucatjai közé. Reggeli émelygés, véres köpések a zuhanyzócsempén, bűzös lehelet akár egy letűnt kor árulkodójelei. Telefonbeszélgetések, amikre soha nem emlékeztünk. Bűnbánó fogadalmak és a soha többet esküi, de aztán szokás szerint átadtuk magunkat a szanax, rivo, vodka és sör keverékeinek, hogy megváltsuk magunkat ebből a kibírhatatlan jelenből, ami végtelen orosz rulett, amiben azt hiszem én vagyok a nyerő és mennél több cucc kerül belém, annál megoldhatóbb minden. Micsoda fejlemény, széles perspektívák a kocsmapult előtt, micsoda euforikus mennyország, amikor magam is elhiszem, amit gondolok, és a zuhanás már az első feles után elkezdődik, talán örökké tart, végeláthatatlan dimenzió, amikor a jelen hiánya fel sem tűnik, mert a jövő megváltásán dolgozom. Démoni angyalok, vidám ördögök ülnek a pult előtt, akik gólyaláb magányaikat kikezdte a múlt gyűlölete és a jövőtől való rettegés, de most megoldhatóvá válik minden, jöhet a következő kör és az italos pult tükör csalóka károkozója az egónak. Milyen láthatatlan jeladót szereltek agyukba? Ki ez a démon, ami erőnek-erejével cipeli a pult elé és kényszeríti nyelésre ádámcsutkájukat? Az érzések kapuja tárva-nyitva, amin ki-be járhat a harag és a félelem, jöhetnek az ökölcsapások. Micsoda színes skála, világbirodalmi mindenség lapul ezen a parányi helyen és én csak dédelgetem, hogy növekedjenek. És aki éjszaka egy lopott kakas nyakát tépte le, televérezve a falat és félig tollasan kezdett pörköltet főzni, hogy aztán hajnalban és jóllakottan folytassa a végtelen sörivást valamelyik ócska lebujban, hogy csak ráfigyeljenek, amikor azt énekli, hogy nézz le rám istenem, egy új csillag született, aki aztán békésen összecsuklik a sarokban és sikerekről álmodik, amíg csak fel nem rugdossák őt. Betévedtem az intenzív osztályra is, az agy-halottak közé, ahol félszemmel, félfüllel és félaggyal próbáltam emlékezni, de csak az első fél literig tudtam. Nincs is nagy jelentősége, talán jobb is, ha nem tudom a többit. Aztán ott bolyongtam közöttük valamelyik elvonó után és műanyagflakonból vedeltünk a villamoson, hogy mutassunk valami emberit is állati mivoltunkból, de csak artikuláltunk és a relativitás elméleteit fejtegettünk és elküldtük picsába az összes bkv ellenőrt. Micsoda új megközelítése a káoszelméletnek, de nekünk ez volt a természetes, ilyennek képzeltük a normális társadalmat, magunkat is közéjük sorolva és eszünkbe sem jutott, hogy közben saját vérző agyvelőnket zabájuk fel. Káprázatos világmegözelítés, hazugságaink védőbástyái olyan megingathatatlanok, a lopás indokolt, mert meg kell szerezzük a következő adagot. Aztán holttestek, véres tetemek és húscafatok között is tántorogtam, mint élőhalott a holt halottak között, bár sok különbség nem volt közöttünk, csak én tudtam használni még az anyagot, még ők kényszerűen leálltak és mereven nézték síró anyjukat, gyerekeiket, akik bűntudattal és értetlenül imádkoztak lelki üdvükért. Mennyi ismerős arc. Egyik torzabb, mint a másik, az alkohol, a nikotin és a gyógyszerek mély barázdákat vágtak homlokukba. Talán melléjük költöztem volna magam is, ha Isten egy szemüveges fickó képében meg nem fogja kezemet a Combino villamoson, amikor lelkemig hatolva beláttam, hogy elveszítettem ezt az élet nevezetű játékot, amiben féregjáratom végére értem, ahol vagy beránt végleg a feketeluk, vagy teológiai vita nélkül elhiszem bármilyen Isten létezését és segítségével a magam által teremtett vákuumból kölcsönözhetek energiát, aki képes helyreállítani szétcsúszott agyam értelmét. Vajon a hosszú földi pokol miért nem törte meg egóját zuhanó társaimnak? Miért nem ébredtek fel, mint jómagam? Most csak vergődnek sínpárok között Gáborral közösen, vagy kihunyt csillagként kiszivattyúzott aggyal keringnek a kitudja melyik galaxisban törzsasztalaikat keresve. Végeláthatatlan fájdalma az értelemnek ez a sok elvesztegetett élet, ez a sok elvérzett tudat, ők a démoni angyalok, akik szentté váltak, akikkel csillagűr utazásom során találkoztam és mit tehetnék mást, minthogy örök mementóként, tiszteletem jeléül gránitkőbe vésem eleven történeteiket.   

(Papp Ákos)

Miért szeret Isten?

A napköziben, amikor Mária néni megengedte, hogy a répafőzeléket ne egyem meg, mert annyira borzasztóan édes, biztosan Isten lágyította meg a szívét és változtatta át a szándékát. Innentől sejtettem, hogy szeret Isten. Igaz ezelőtt is voltak erre utaló jelek, mert anyát adott, ő pedig nem vetett el, nevelgetett, mesélt is nekem, én meg homokból, vízből formáztam madarakat, hogy elrepüljenek. Aztán egyszer beszakadt alattam a Zagyva jege, de akkor sem hagyott ott, egy bácsi képében bukkant fel, de tudom, hogy Isten küldte őt értem.  Az iskolapadban segített tanulni és még a szomszéd néni mérnök lányát is támogatásomra küldte, hogy jobban megértsem a matekot. Hegedűt adott kezembe egyenesen apám kezéből. Aztán meg tollat és megtanította használni, hogy beszélgessek vele. No, persze én erről elfeledkeztem, mert minden más fontosabbá vált, de mégis éveken keresztül ott volt velem a kocsmapultnál, váltogatta formáját, nem is pontosan emlékszem hányféle alakban bukkant elő: hitelt adott, haza vezetett, verekedett, netán éjszaka ágyba bújt velem? Máskor meg angyalokat küldött, hogy amikor elesek, tenyerével fékezze az ütést és betört koponyámat összefoltozta, bokámat meg összerakja az orvosok keze által. Szeretett, amikor szenvedélyek rabja voltam és engedte, hogy mástól függjek, ne csak tőle, igaz azok is utána kóvályogtak velem együtt. Aztán szeretett, akkor is, amikor hazudtam neki. Vagy a boltban talán? Vagy főnökömnek valamelyik munkahelyemen? Ilyenkor csak elmosolyodott, vagy dühösen rám kiáltott, vagy páros lábbal billentett fenékbe. Szóval mindig velem volt, igaz én nem tudtam róla, mert úgy hittem csak egy emberrel, mozdonnyal, vagy növénnyel találkozom, pedig ő volt az nyilvánvaló. Egyszer a villamoson megszólított egy szemüveges fickó képében, mert látta, hogy mindenféle szerektől be vagyok állva és tehetetlenül kóválygok, saját lábaimban botlom, de már belátom, hogy akár egy tehén, egy orgonavirág is erősebb, mint én, mert az nem használ bódító szereket, nem dühöng és nem haragszik senkire. Ekkor ugyan még Isten eszembe sem jutott, de éreztem mennyire tehetetlen és erőtlen vagyok egyedül. Azért szeret engem Isten, mert hibáim annyira tökéletesek és tökéletlenségem oly emberi, hogy félek miattuk, meg neheztelek magamra és másokra, miközben szeret és megkímél attól, hogy teológiai elemzést írjak róla, hiszen még magamat sem tudom definiálni, de pironkodva megvallhatom előtte magam. Szerintem Isten csak úgy szeret engem, minden különösebb ok nélkül.

(pappákos)